Egy lépéssel közelebb

Ilyennek képzelem a 17 éves Alice Bloomdale-t

– A doktor nem csináltatott protézist? – Clarice mást akart kérdezni, de szerencsére, idejében meggondolta magát. Alice érdeklődve nézte, minta pontosan tudta volna, mi jár a fejében, ami persze lehetetlen volt.
– Dehogynem. Mindössze sokkal kényelmesebb volt anélkül lennie. Úgy vélem, ez valami olyan dolog volt nála, mint egy teszt: aki így is képes volt emberszámba venni, azt érdemesnek tartotta közelebbről megismerni. – Clarice felhorkantott.
– Elnézést! – szólt, ahogy Alice felháborodott arcára nézett. – Nekem nehéz másként gondolni Rá, mint ahogy eddig tettem.
– Nem gondolja, hogy éppen ezért mesélek önnek? Meg szeretném ismertetni önnel azt az embert, akit maga nem volt képes szeretni.
– Alice, ne haragudjon, de ön egy hazugságba volt szerelmes!
A fiatal nő hátradőlt a széken, és finoman elmosolyodott.
– Csak a neve volt hazugság, amit viselt. Ő maga, a tettei, a szavai, mit sem változtak. Úgy gondolom, még mindig nem érti őt, és talán nem is fogja soha.
– Azt hiszem, ez az egyetlen pont, amelyben jelenleg egyetértünk.
– Akkor folytatnám a történetem. – Clarice bólintott, és hasonlóképp helyezkedett el a székben. Meglepve tapasztalta, hogy a bébi kivételesen nyugodt, nem ficánkol és rúg olyan erősen, mint eddig szokása volt.


***


Augusztus utolsó estéjén a kertben ültek, és Eric Amerikáról mesélt neki, valamint az ott elintézendő ügyeiről. Alice csalódottan hallgatta, mert két hétre készült az államokba.
– Egy esküvőre kell mennem. Amolyan meglepetés vendég leszek, de az is lehet, el fogok tűnni a tömegben. Megkérhetném, hogy a postámat hozza be, amíg nem leszek itthon? – A lány bólintott, és átvette a férfitől a felé nyújtott kulcsot.
– Kérem, mire visszatérek, legyen kedves beszerezni az egyetemek katalógusait, rendben? – Nem tudott válaszolni, mert torkát fojtogatta valamiért a sírás, így újra bólintott, miközben a kulcsot szorongatta, és arra nézett meredten.
– Alice, nem a világ végére megyek, és két hétig sem leszek oda.– Közelebb húzódott a padon, de a lány nem reagált. – Kérem, ne tegye ezt velem! Nem szeretem, ha szomorú. – Az álla alá nyúlt, megfogta, és finoman maga felé fordította fejét. Alice nem akart sírni, de az első könnycsepp úgy folyt végig az arcán, mintha nem is törődött volna azzal, mit akar a lány. Eric tenyerében kötött ki, akinek kellemetlen érzés támadt a mellkasában, ott, ahol az emberek a lelküket vélik lakni.

– Megígéri, hogy visszajön, ugye? – Alice hangja remegett, neki mégis jólesett ez a pár szó.
– Megígérem. – Hirtelen ötlettől vezérelve magához ölelte a lányt, és mélyen beszívta kellemes illatát. Ha nem lett volna olyan fontos az a személy, nem is ment volna el. De muszáj volt, látnia kellett, boldog-e, vagy csak férjhez megy, hogy őt elfelejtse. Egy végtelennek tűnő perc után végigsimított a haján, és eltolta magától annyira, hogy a szemeibe nézhessen.
– Mikor visszajövök, kap tőlem valamit. Rendben? – Egy bólintás volt a válasz. – Most haza kell mennie, Alice, én pedig tíz nap múlva itt fogom várni. Rendben? – Újra biccentett, ő pedig egy apró csókot lehelt a homlokára.
– Induljon. Jó éjt, és viszlát. – A lány felállt a padról.
– Viszlát – suttogta, alig hallhatóan, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel elhagyta a kertet. A doktor sokáig nézte azt a pontot, ahol eltűnt, miközben arra gondolt, micsoda ostoba dolog az ő korában újra engedni mindannak a sokszínű érzésnek, amit oly régen eltemetett magában. Igen, kezdte megszeretni ezt a lányt, minden egyéb vele kapcsolatos terv ellenére.


~'~

Alice élete a szeptember beköszöntével jóval szervezettebbé vált, mint a nyári szünidő alatt volt. Elsején már meg is jelet a két tanárnője, és hármasban – azaz előtte –megbeszélték az órarendet. Megkapta a könyveket, és a másnapi találkozó időpontjának egyeztetése után mindkét hölgy elment. Átnézte a tankönyveit, és elővette a nyár elején elrakott írószereket, majd megnézte a naptárat; még mindig kilenc nap volt hátra a viszontlátásig. Szerencsére tökéletes megoldása volt figyelem elterelésre: a tanulás.

Tulajdonképp minimálisra redukálta azt az időt, amit Eric után sóvárogva töltött, de még így is elég sokat gondolt a beszélgetéseikre, és azokra a viccekre, vagy mulatságos történetekre, amin mindketten jót nevettek. Végül eljött szeptember tizedike. Szombat volt, előző nap Alexander újra elutazott, és ő már alig bírt magával. Igazából szinte nem is aludt semmit, mert folyamatosan felriadt, attól tartva: elaludt, és már reggel van, mehetne át. Aztán fél háromkor eszébe jutott a kulcs, amivel minden másnap átment, és összeszedte a postát.

Gyorsan felöltözött. Néhány számla jött csupán, ezeket most felkapta az asztaláról, és magához vette, ahogy a kulcsot is, majd mezítláb, nagyon óvatosan lelopakodott a lépcsőn. Marthanak hagyott egy rövid üzenetet, és alig öt perc múlva már egy vékony nyári szandállal a lábán igyekezett át a szomszéd házba. Még sötét volt, de a világítás épp elég fényt adott. Kissé hideg volt, de nem bánta. Összefonta maga előtt a karjait, és végül futva tette meg az út hátralévő részét. Sosem ment be a házba, amíg a levelekért jött, mindössze csak a postaládát ürítette ki, most ellenállhatatlan vágyat érzett az emelet felderítésére. A borítékokat letette a cipős szekrény tetejére, és levette a szandált. Meztelen talpa alatt megnyikordult az öreg hajópadló, ahogy a folyosón végigment. A nappaliban jobbra fordulva egyből a lépcsővel találta szemben magát. Érezte, ahogy a fülében dübörög a vér; izgatott volt.

– Nyugi! Nem lopni jöttél! – biztatta magát, és elindult fölfelé. A lépcsőt puha szőnyeg borította, ami meglepő volt, náluk kőlépcső vezetett az emeletre. Ahogy felért, vett egy mély levegőt. – csak szétnézek! – gondolta újra, és elindult felfedezni a még nem látott birodalmat. A fönti, nappaliként szolgáló helységben Rattan bútorok várták a vendéget, hatalmas párnákkal. Innen üvegteraszhoz lehetett kijutni, amely padlózata szintén üvegből volt; itt le lehetett látni a télikertre. Alice-nek sosem jutott eszébe a télikert plafonját nézni, és ezt most nagyon bánta.
Visszafordult. A nappaliból kétfelé vitt a folyosó, jobbra indult el. Itt fönt is szőnyeggel volt borítva a padló, amely elnyelte léptei zaját. Ezen a folyosón egyetlen ajtó volt, kicsit remegő kézzel nyomta le a kilincset, és benyitott.

Egy dolgozószobában találta magát. A jókora íróasztal a bal oldalon lévő falhoz volt helyezve, Alice szinte látta maga előtt, ahogy Erik jobbra fordul, hogy ránézzen. A falon egy nagy festmény lógott, amely felkeltette a lány kíváncsiságát, de némi csalódással vette tudomásul, csak egy nőt ábrázol. A falakat könyves szekrények takarták körben, amiken javarészt neki ismeretlen nyelven íródott kötetek voltak. Arra nem vetemedett, hogy bármely fiókba belessen, így elhagyta a helységet. A folyosón tovább menve jobbra két, balra egy ajtót talált, Ezek közül csak a baloldali nem volt zárva, így lenyomta a kilincset.

Eric hálószobájába lépett be. A két ablak kötött szépen faragott ágy állt, tökéletesen bevetve. Alice lassan odasétált, és ujjait végighúzta a krémszínű ágytakarón. Az anyag tapintása a selyeméhez hasonlított, és ahogy jobban megnézte, egészen biztos volt benne hogy az is. Az ágy mellett álló éjjeliszekrénybe nem mert belenézni, viszont végigsimította a tetejét ennek is. A szobából nyílt egy ajtó, amely valószínűleg a fürdőbe vezetett, de erről már nem óhajtott meggyőződni, viszont megállt benne az ütő, mikor szeme sarkából észrevette, nem egyedül van már a házban.

– Helló, Alice! – A nevezetten borzongás futott végig, és mosolyogva megfordult. A férfi ugyanígy, mosolyogva figyelte, valószínűleg látta, ahogy a berendezési tárgyait finoman megérinti, az ő keze nyomát kutatva. – Micsoda kellemes meglepetés.
– Elnézést, amiért szemtelenül, és engedély nélkül feljöttem ide. – Eric felvonta szemöldökét; egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki haragszik.
– Ahogy elnéztem, most először merészkedett ide föl. A ház tulajdonosainak itt maradt dolgait lezárva tartom, így nem látott olyat, ami esetleg mások életére vonatkozik. – Alice elpirult. Tudta, Eric csak bérli ezt a házat, és jövő nyárnál tovább nem tervez maradni. Ez nem volt túl kellemes gondolat.

– Igazából nincs mentségem a betörésre. – Eric továbbra is csak mosolygott, bár ez alig látszott a félhomályban.
– Én adtam a kulcsot, nem tört be. Az viszont meglepett, hogy az éjszaka közepén itt van.
– Nem tudtam aludni.
– Azt gondolta, nem jövök vissza?
– Inkább csak... Nem mertem benne reménykedni.
– Alice, hát ennyire nem bízik bennem? – Közelebb lépett hozzá, és kitárta karjait, a lány pedig megkönnyebbülve ugrott a nyakába.
– Most már bízni fogok, bármit is mond! – A férfi elégedetten simogatta hosszú haját.
– Mindig, fenntartások nélkül? – Alice felemelte a fejét, és a szemeibe nézett.
– Mindig, fenntartások nélkül – ismételte el, és remélte, ezt tényleg be is tudja tartani.
– Nos, ezek szerint nem kell ismételgetnem, mennyire hiányzott az elmúlt napokban. A beszélgetéseink, a nevetése, és a vidámsága. – Látta, ahogy Alice arca megváltozik, így, folytatta.
– És az illata, a közelsége, és az, hogy így, ilyen közel legyen hozzám. – A hatás nem maradt el, és tudta, nagyon jól számolt mindennel. Ahogy a lány szájára hajolt, csak egy pillanatig tűnődött azon, helyes dolog-e kihasználni őt, de az apró, kellemetlen gondolat azonnal elúszott, amint a finom ujjak végigsimították a tarkóját. Innentől kezdve egészen más problémák kerültek előtérbe, úgy mint vágyakozás, gyöngeség, és elvek, amelyeket eddig sosem tartott tiszteletben.


~'~

Alice négy órával később vett egy mély levegőt, és elmosolyodott: ez nem az ő párnájának az illata, hát mégsem álmodott. Keze megszorította a takarót, minden érzéke jól működik, tényleg nem álmodott, és most is épp ébren van. A hajnali eseményekre gondolt, és ahogy megmozdult, már tudta is, üres mellette az ágy. Legalább nyugodtan visszaemlékezhetett minden pillanatra, ennél több talán nemigen fog jutni neki mostanában. Sóhajtott, ahogy újra visszagondolt, milyen finoman simított végig rajta Eric, és újra kellemetlenül jutott eszébe, mennyire könnyűvérűnek tarthatja most. Igazából nem rajta múlt, hogy nem fajultak el a dolgok. Eric, miután ledőltek az ágyba, magához ölelte, és a fülébe suttogott:
„Alice, most az önuralmam határán járok. Kérem, ne mozduljon, mert nem szeretnék rossz döntést hozni, és visszaélni a kiszolgáltatott helyzetével.” A lány, szíve szerint felkiáltott volna, hogy egyáltalán nincs kiszolgáltatott helyzetben, de mivel félelme még erősebb volt az újszerű vágyakozásnál, így csendben maradt, és hallgatta, ahogy Eric mélyeket lélegzik a hátának simulva.
Igazából nem tudta megítélni, mennyi idő alatt aludt el, és az ébredéssel együtt rátalált a bizonytalanság is: mi történik vele? Miért van ennyire erős hatással rá ez a férfi? És miért nem akar tőle többet? Sejtelme sem volt arról, mekkora erőfeszítésébe került a másiknak megállni, hogy az eredeti terveit semmibe véve ne meztelenítse le, és tegye rögtön a magáévá. Ezen eset után, és még később többször is, a doktor igen büszke volt magára. Azt viszont nem tagadhatta önmaga előtt sem, mennyire várja azt a napot, mikor végre nem kell megálljt parancsolnia, és az övé lesz a lány végérvényesen. Tudta, bármilyen kemény most ez a játék, végül ő kerül ki belőle győztesen.

Alice még mindig a tapéta virágmintáit tanulmányozta, mikor nyílt az ajtó.
– Jó reggelt! Azt hiszem Alexander hamarosan dühöngve fogja követelni, hogy kiadjalak neki.
Alice mosolyogva nézett rá, és felült az ágyban. Kicsit kócos volt, de rendkívül vonzónak találta még így is.
– Én nem hiszem. Ha jól tudom, Chilében van, és a következő két hétben nem is jön haza.
– Nos, akkor talán ideje felöltözni. Lent nagyon finom reggeli vár rád. Részemről nem szívesen eszek zabpelyhet. – Alice felnevetett, ahogy Eric rákacsintott, majd elindult újra a földszint felé.
A lány felvette a ruháit, és elpirult, ha arra gondolt, mindössze egy melltartó és egy bugyi volt rajta, és csak ennyi védte meg az erényeit. Valahol, a lelke mélyén már igazán szerette volna, ha valaki végre másként néz rá, és nem a kislányt látja meg benne. Most itt volt Eric, így a fejébe vette, nem fogja elhalasztani a lehetőséget, hiszen el akar innen menni a jövő évben, az apja pedig mindenkit elüldöz, mielőtt még szóba állhatna velük. Az egyetemre ártatlanul menni pedig kész öngyilkosság, tehát nem marad más választása, ideje elcsábítania Ericet. A probléma ott kezdődött, hogy teljesen tanácstalan volt, hogyan is tegye ezt.

A lépcsőn leérve belebújt az egyik vendégpapucsba, és átsétált a hajópadlós nappalin, az ebédlőn, míg végül a konyhában kötött ki. Az asztalon valóban ott várta egy tálban a zabpehely, tejjel leforrázva, ahogy szerette. Eric szemben ült, és egy bögrét tartott jobbjában, miközben láthatóan elmerengett valamin. Ahogy leült az asztalhoz, csak akkor nézett fel rá.
– Jó évágyat – mondta, és ivott a bögréből.
– Köszönöm – válaszolt Alice, és bekanalazta a reggelit. Mikor végzett, gyorsan elmosta a tálat, a csepegtető tálcára tette, és Eric elé állt.
– Van valami terved a mai napra? – A doktor kíváncsian nézte, érdekelte, mit szeretne most Alice.
– Nincs. Miért?
– Játszhatnánk együtt a zongorán, úgy, hogy én viszem a kíséretet.
Eric arca felderült. Igazán megszerette ezt a lányt, és az egyedi ötleteit.
– Rendben, próbáljuk meg.

Átmentek a nappaliba, ahol a zongora egyébként mindennapjaiban állt (Mindössze csak fel kellett oldani a féket, hogy könnyen áthelyezhető legyen.), és a hosszú padra néztek. Eric végül lovaglóülésben helyezkedett el rajta, Alice pedig ugyanúgy, ahogy máskor, mindössze annyi volt a változás, hogy igyekezett minél közelebb ülni hozzá.
– Mit játszunk? – kérdezte, miközben igyekezett úgy helyezkedni, hogy mindketten hozzáférjenek a billentyűkhöz.
– Ismered a Für Elise-t?
Alice bólintott, és jobbját a férfi combjára helyezte, aki bal karját a dereka mögé csúsztatta, és belekezdett a maga szólamába. Eléggé zavaró volt, hogy Alice ujjai a lábán ugyanúgy mozogtak, mégis elég jól ment a dolog, amíg az alsó szólam a fölső oktávba nem ért, itt összeért, és összeakadt a kezük. Egymásra néztek, Alice pedig úgy érezte, itt a tökéletes alkalom, Eric arcához hajolt, és egy apró, bátortalan puszit nyomott a szájára.
– Alice, a tűzzel játszol – mormogta a férfi, de magához ölelte, és megcsókolta.
Olyan hirtelen engedte el, hogy a lány egy pillanatra nem tudta, mi történt.
– Nem akarsz engem?- kérdezte suttogva. A doktor végigsimította az arcát.
– De igen, nagyon is. Csakhogy nem tehetem, te ennél többet érdemelsz! – Alice lelkén átfutott néhány érzelem: a csalódottság, a düh, és végül az elkeseredés.
– Hah, többet érdemlek? Csakhogy én téged akarlak! – Rádöbbent, hogy mindezt hangosan ki is mondta, így azonnal felállt, és amilyen gyorsan lehetett, eltűnt a házból. Otthon egyenesen a szobájába ment, és az ágyra vetette magát. Hogy lehet ennyire ostoba? Mégis mit gondolt? Majd pont ő fog kelleni egy ilyen világjárt, okos, és elismert kutatóorvosnak? A párnába fojtotta minden haragját és elkeseredését, addig püfölte, amíg bele nem fáradt. Aznap megszakadt benne valami, aminek igen súlyos következményei lettek...

Alexander értetlenül állt egyetlen gyermekének szobája előtt. Az orvost várta, akit azután hívtak ki, hogy a lány látszólag depresszióba esett. Már harmadik hete nem volt hajlandó felkelni az ágyból, alig evett, és ha bement hozzá, mondhatott bármit, a lány csak a falat bámulta, kifejezéstelen arccal.
Mikor elvezette a türelmét, még üvöltözött is, de semmi hatása nem volt, így kihívta az orvost, aki most lépett ki az ajtón.
– Mi baja van? Beteg? – Az őszülő doktor megcsóválta a fejét
– Még nem, de ha nem sikerül valamivel visszahozni az életkedvét, komoly gondok elé nézünk, és be kell vinni a kórházba. Esetleg gyere, és nézz szét nálunk. Akkor te is úgy fogod majd gondolni, jó kezekben lesz.

Martha hallotta, mit beszélnek, és ő tudta, azóta „nincs jól” Alice, hogy a szomszédban volt. Ahogy az orvos, és az úr a lépcső felé indultak, bement a kisasszonyhoz.
– Alice, az isten szerelmére! El akarják vinni egy szanatóriumba! Mit tett magával az az ember? – A lány oldalra fordult, és szemeit könnyek lepték el.
– Semmit, Martha! Nem kellek neki, érted? Nem kellek senkinek! – Zokogás tört fel belőle, és Martha bármennyire ellenezte az ilyen különc kapcsolatokat, most erőt vett magán, és amint az úrék elmentek, átvonult a szomszédba.

Emlékek

Felkeltek, és átmentek a konyhával egybenyitott ebédlőbe. Martha három személyre terített, ő nem ült velük az asztalhoz. A nőt nem lepte meg sem az ezüst étkészlet, sem az aranyozott szélű porcelán, hiszen már volt szerencséje hasonlóan megterített asztalnál ülni. A feltálalt Brokkolikrémleves láttán felszaladt a szemöldöke, de úgy vélte, ezt is ideje megkóstolni.
– Kicsim, elmondanád az asztali áldást? Persze úgy, hogy mindenki értsen!
A kislány bólintott, és apró kezeit összekulcsolta, lehajtotta fejét, majd jól hallhatóan belekezdett:
– Áldd meg, uram a mai ételünket, és mindenkit, aki ehet belőle. Ámen! – Fejét felemelte, és anyjára nézett, aki mosolyogva bólintott, Martha pedig szedett a picurnak. A következő fogás zöldséges rakott tészta volt, a desszert pedig barackos pite. Clarice meg tudta volna szokni az elé tálalást, és az asztalnemű leszedését, azt meg pláne, hogy elmosogatnak helyette. Hiába, van aki ebbe beleszületik.
– Köszönjük, Martha! – szólt Alice az ebéd után, amikor megjelent egy vele egykorú nő, és a kislányt kézen fogva az emelet felé indultak.
– Miután jóllaktunk, akár folytathatnám is a történetemet. Nem probléma, ha itt maradunk? Starling megrázta fejét; kellemes volt a barátságos konyhában ülni.

***

Alexander meglehetősen elképedve hallgatta aznap délután „régi barátját”, aki azt ecsetelgette neki, mennyire okos, és lenyűgöző gyermeke van. Ezt eddig is tudta, a meglepetést az okozta számára, mikor Eric felajánlotta: szívesen segít lányának felkészülni az egyetemi felvételire.
– Nos, azt hiszem Alice nem avatott be minden részletbe, én ugyanis határozottan ellenzem ezt az egyetemi hóbortot – mondta végül, miközben ellenszenvesen nézett vendégére.
– Alexander, ugyan, nem gondolod, hogy nekem, mint a családtól távol álló, mégis veled baráti kapcsolatban lévő embernek könnyebb lesz őt befolyásolni, mint bárki másnak? – Lord Bloomdale ennél a pontnál hirtelen nagyon kedves lett, még el is mosolyodott.
– Lebeszélnéd a lányomat az egyetemről? – Eric bólintott.
– Szívesen! De ehhez bizony el kell hitetni vele, hogy komolyan felkészítésre jár. Garantálhatom neked, tavaszkor nem fogja beadni a jelentkezési lapját.

A férfi elmosolyodott, hiszen nem is feltételezte, miféle hátsó szándékok vezérlik „barátja” nagylelkűnek tűnő ajánlatát.
– Ebben az esetben még ma beszélek Alice-el. Legalább nem kell aggódnom miatta, mikor nem leszek itthon a nyáron. Ugye rajta tartod a szemed? Nem szeretném, ha ficsúrokkal töltené az idejét.
– Rajta fogom tartani, ezt megígérhetem.
Hannibal elégedett volt a beszélgetés alakulásával, mivel úgy tűnt, nem kell őszig várnia Alice lassú, és szépen eltervezett csábításával. Hamarosan újra találkoznak; ez a gondolat némi izgatottsággal fodrozta meg lelkének nyugodt víztükrét.

Alice este meglepően csendes volt, de az apja olyannyira elmerült közelgő utazásának tervezésében, hogy nem tűnt fel neki. Az sem, mikor a lány ijedtében elejtette a könyvét, amint váratlanul megszólalt:
– Ma itt járt a barátom, Dr. Soares, és megemlítette, mennyire elbűvölő voltál tegnap este. Holnap meglátogathatod, hogy megbeszéljétek, miben tud segíteni az egyetemi felvételidhez.
Alice-nek most esett le, hogy Erik vezetékneve a Soares.
– Apa, köszönöm! Azt hittem, nem egyezel bele az egyetembe! – Alexander letette a határidőnaplóját, és a lányra nézett.
– A barátomnak köszönd. Ő győzött meg, és a számítok a segítségére. Most menj, és vacsorázz, nekem be kell pakolnom. Remélem, nem hozol szégyent rám! – Alice elpirult.
– Apa, tudod, hogy soha nem hoznék rád szégyent...
– Igen, de jobbnak láttam ezt újfent tisztázni. Jó éjt. – A lány bólintott, és elvonult. Alig bírt enni, egyre azon járt az esze, mi lesz majd holnap. Az apja még az országot is elhagyja, és neki meg kell jelennie Ericnél. Ennél tovább nem mert gondolatban menni, mert Martha éles szeme így is gyanúsan méregette. Mikor végre a szobájába ért, azon merengett, most válasszon ruhát, vagy majd holnap? Végül elment, lefürdött, és az ágyba bújt. Hallotta, mikor az apjáért megérkezett az autó, és évek óta először nem érzete kellemetlennek, ahogy elhajt a kocsi. Kiugrott az ágyból, és kitárta a szekrény ajtaját. Majdnem éjfél volt, mire megtalálta másnapra a megfelelő összeállítást, így elégedetten dőlt le aludni.

Reggel a megszokotthoz képest korán kelt. Letusolt, megmosta a haját, és megszárította, majd laposan bekente érzékeny bőrét testápolóval. Maga az öltözés nagyjából öt percet vett igénybe, a fehérnemű fölé krémszínű, egybeszabott ruhát vett fel. Úgy gondolta, talán kissé ünnepélyes ez a darab, viszont nem érezte illőnek valamely itthoni ruháját felvenni. A haját egyszerű copfba fonta, és mikor végzett, beágyazott. Még mindig csak fél hét volt, nem akart korán Ericre rontani, apja pedig nem mondott időpontot, mikor menjen át. Sóhajtott, és elindult reggelizni.

Ha az apja nem volt otthon – ami elég sűrűn előfordult – szívesen reggelizett Martha mellett, a konyhában, ahol mindig sokkal kellemesebb volt a légkör, mint az egész házban.
– Kisasszony, miféle kósza hajnali szél hozta le ma reggel? – Alice elmosolyodott.
– Nagyon izgatott vagyok a mai találka miatt.
– De hisz ez nem egy randevú lesz! – húzta össze szemöldökét az asszony. A lány nem válaszolt, gondolatban egész máshol járt. Arra jutott, kilenc óra előtt igazán illetlenség lenne zargatni a szomszédot, így a reggeli elfogyasztása után újra elővette kedvenc könyvét, és a nappaliban ült le vele. Gondolatait most nem tudta lefoglalni a mű, egyre azon merengett, most újra megcsókolja majd Erik? Igazából szerette volna tudni, a furcsa bizsergés csak annak a pillanatnak szólt, vagy ez már az a csók? Őszintén, nem tudta a könyvekben leírt érzéseken kívül, hogy milyennek is kellene lennie, így hát azokhoz hasonlítva mérlegelt magában. Mindenesetre, szeretett általában biztos lenni a dolgában. Fél kilencig ólomlábakon vánszorgott az idő, akkor nem tudott tovább várni, felvette a ruhához tartozó boleróját, majd a szandált, és elindult.

Érdekes módon a két telek az út felé bővült, így a bejáróról kilépve mintegy tíz perc séta alatt jutott el a szomszéd birtok felhajtójáig. A szomszéd otthona feleakkora volt, mint az övék, viszont nagyjából ugyanolyan messze kellett sétálnia. A hófehér házhoz érve fellépett a teraszra, és enyhén remegő kézzel megnyomta a csengőt. Nem érkezett válasz, így újra próbálkozott. Percekig állt, de nem történt semmi. Akkor egy kicsit lenyugodott, és mintha zongora hangját sodorta volna felé a szél. Lement a teraszról, és az autófelhajtón a ház hátsó részéhez ment. Itt egyre erősödött a zene, és egyből feltűnt, kíséret nélkül játszanak. Ahogy kilépett, hatalmas télikertet látott, ami a ház hátsó része is volt egyben, Eric itt játszott a zongorán. Alice megvárta, hogy egy pillanatig pihenjen, akkor verte meg az ajtó üvegét. A férfi meglepve nézett hátra, majd elmosolyodott, és azonnal indult beengedni.

– Alice, még nem számítottam önre! – szólt, ahogy ajtót nyitott.
– Óh, elnézést, ha alkalmatlankodom. – Eric csonka baljával beinvitálta, ő pedig ámulva nézett szét a buja zöld növények közt.
– Semmi gond, vártam, csak egy kicsit később.
– A zongorának nem túl párás itt a levegő? – kérdezte, ahogy megállt pár lépésre a hangszertől.
– Amennyiben folyamatosan itt lenne, bizonyosan nem tenne jót neki. Csak itt könnyebb elfeledkeznem a zenében.
– Ezt megértem, biztosan sokkal kellemesebb, mint egy nappaliban.
– Ha szeretné, kipróbálhatja, mennyivel kellemesebb.

A zongora felé bólintott, Alice pedig örömmel ült le. Vett egy mély levegőt, ujjait a billentyűkre helyezte, és belekezdett Beethowen Holdfény szonátájába.
– Andante! – figyelmeztette Eric, majd nézte, ahogy a lány játszik. Elmosolyodott, ahogy hallgatta. Kicsit ugyan mereven ült, de valószínűleg ez a megfelelési kényszer egyik tünete volt nála. Tökéletesen váltott ritmust, kivívva Eric elismerő tekintetét.
– Nos, kedvesem, most szívemből tapsolnék, ha tehetném. Igen jó tanára volt, azt hiszem.
Alice elpirult a dicsérettől, és felállt a székről.
– Köszönöm.
– Nos, jöjjön, nézzen szét nálam egy kicsit. – Alice zavartalanul karolt felé nyújtott baljába, és ezzel át is ment az első, neki szánt vizsgán. Általában viszolyogtak megérinteni csonkolt kezét. Bejárták az alsó szintet, végül a konyhában kötöttek ki.
– Ha jól látom, nincs személyzet – jelentette ki a lány.
– Nos, ez a ház igazán nem olyan nagy, hogy ne tudnám ellátni egymagam a vezetését. Egy teát? Alice bólintott, és pár perc múlva már a vízforraló sistergése törte meg a csendet.
– Nos, meséljen, tudja már, miből lesz szüksége korrepetálásra?
– Hát, igazából nem. Nem lenne nagy baj, ha az iskoláig csak beszélgetni járnák át? Mint mondtam, nincsenek olyan emberek az életemben, akikkel beszélgetni lehet. – Erick bólintott.
– És, miről szeretne beszélgetni?
– Azt mondta, önellátó. Ezek szerint egymaga is főz?
A férfi bólintott.
– Esetleg lenne kedve velem főzőcskézni? – Alice szeme lelkesen megcsillant.
– Hacsak nem valami állatot készít, szívesen leszek kukta.
– Akkor ma gyümölcskenyeret fogok sütni, csak az ön kedvéért, Alice.

Nem sokkal később egy kötényt adott a lánynak, és együtt láttak neki a sütemény összeállításának. A doktor konyhai pályafutásának kezdetével szórakoztatta a lányt, és mikor a tészta már a sütőben pihent, elővett egy üveg bort.
– Csak egy kicsit ihat belőle, rendben? – Alice bólintott. Meglepetésére újra teljesen feloldódott köztük a hangulat, és ő nagyon jól érzete magát. A konyha úgy volt felszerelve, hogy Eric számára ne legyen nehézség egyebek közt egy borosüveg felnyitása sem, így hamarosan egy pohár
Sogno-val koccintottak.
– A barátságra – mondta Erik.
– És a tanulásra – válaszolt Alice. Habár csak egy pohárnyi bor volt, a lányt így is megszédítette, ahogy kell. Az ebédre feltálalt gyümölcskenyér fölött kissé idétlenül vihogott, elnézést kért, majd újra nevetgélni kezdett. Mikor fel akart állni az asztaltól, majdnem felbukott a saját lábában, és ha Eric nem lép utána, valószínűleg elesik.

– Nem akartam ennyi bajt okozni – mondta, miközben a férfi ölelő karjaiba kapaszkodott.
– Ha tudom, hogy ennyire nem bírja az alkoholt, nem adtam volna egy kortyot sem. Na, jöjjön szépen, itt a kanapén kiheverheti ezt a sokkot.
Eltámogatta a lányt odáig, és leült vele együtt. Ahogy a szemébe nézett, egy pillanatra megrendült. Alice érdekesen bámult rá, és habár a szemei csillogtak, erősen kétséges volt, hogy az alkohol miatt.
– Kedvesem, az apja megbízik bennem, de ha ilyen közel van, kétségeim támadnak az ígértetem betartásával kapcsolatban.
Alice-nek bátorságot adott a szesz, így visszakérdezett:
– Mit ígért apámnak?
– Hogy magán tartom a szemem. – A lány mosolya szélesebb lett.
– Akkor csukja be a szemét.
– Nem tehetem. Olyan ritkán van részem ilyen közel lenni önhöz, hogy nem hagyhatom ki egyetlen pillanatát sem, amíg láthatom.
– Kezdek összezavarodni – suttogta a lány, miközben lassan egyre közelebb hajolt Eric arcához.
– Akárcsak én, Alice.

Órákkal később, már a saját ágyában, a történtekre gondolt. Tehát nem csak a hajnal varázsolta olyan nagyszerűre azt a csókot! Most viszont komoly bajban volt. Ma délután már olyasmit is akart, amire eddig még gondolni sem nagyon mert, és ettől egy kicsit megrémült. Még jó, hogy Eric idejében észbe kapott, és szépen hazakísérte. Szinte még most is érezte a férfi forró ajkait a nyakán, és ahogy újra erre gondolt, megint fellobbant benne az új, ámde egyre ismerősebb vágyakozás. Sokáig csak hánykolódott, mire álom jött a szemére. Nem is gondolta, hogy a szomszéd házban Lecter doktor hasonlóan zavaros lelki állapotban sétál a dolgozószobában lévő porté fölött, és azon mereng, hogy fogja visszatartani ezt a forróvérű lányt, legalább még fél évig, ha nem tovább. Legjobban a saját gyengesége lepte meg, az, mennyire erősen sikerül nagyszerű önuralmát egy pillanat alatt elsöpörnie Alice-nek. Dühösen csapta le poharát az asztalra, és farkasszemet nézett Clarice képével. Bárcsak kézben tudná tartani most a dolgokat!

***

– Azt mondja, már az első alkalommal az övé lett volna? – kérdezte meglepve Clarice.
– Igen, már akkor. Persze, nagyon sokat kellett még várnom, és sokszor elég nehéz volt ez nekem, de ő először eljegyzett, és elvett. Addig nem ért hozzám. – Alice ábrándozva kinézett az ablakon, ahonnan látni lehetett a tisztuló eget. Starling most először látott a szemében bánaton kívül mást is.
– Tudja, nekem akkor nagyon sokat jelentett a figyelme. Életemben először éreztem magam szépnek, és okosnak is. Soha nem mulasztott el egyetlen dicséretet sem, amitől jelentősen nőtt az önértékelésem.
– Ez a nyár elején történt, sokszor találkoztak őszig? – Alice visszafordult.
– Igen, de többet nem követte el azt a hibát, hogy inni adjon nekem, így nem volt merszem lépni felé. Magamban persze szenvedtem, pláne, mikor a fejembe vettem, hogy új nyelvet tanuljak. Akkor csak Franciául és Olaszul beszéltem, ő tanított angolul. Mikor írtam, sokszor a vállam fölé hajolt, és onnan nézte, mit csinálok. Éreztem, ahogy a lélegzete a bőrömhöz ér, és olyankor igen nehezemre esett koncentrálni. Számomra meghökkentő vonzása volt. A kisugárzása, és az illata, ahogy beszélt hozzám, minden együtt nagyon mély hatással volt rám. Ha véletlen hozzámért, azt kívántam, bár többször tenné meg, de látszólag úgy döntött, megtart egy bizonyos távolságot.
– Megkérdezhetem, meddig tartott távolságot?
– Persze. Egészen pontosan szeptember tizedikéig.

Tóparti beszélgetés

A kicsi olaszul mondott valamit az anyjának, aki ugyanezen a nyelven válaszolt neki, majd a gyerek elindult a konyha felé. Clarice ámulata leírhatatlan volt.
– Ha kellemetlenül érzi magát, megpróbál olyan nyelven beszélni, amit más nem ért meg, legalábbis reményei szerint. De ha jól értettem, nem a kislányomról akart hallani beszámolókat.
Starling bólintott, Alice pedig sóhajtott egy mélyet, és a szemébe nézett.
– Telefonáljon haza, mert ez a történet eltart egy ideig.


***

Lecter doktornak először a repülőn jutott eszébe, akár neki is lehetne egy olyan kisfia, mint az előtte álló gyermek, aki jóízűen rágta a tőle kapott velőt. Miért is ne? Persze az eredeti tervéről, miszerint Clarice Starling lesz a gyermek anyja, mostanra letett. Fantomfájdalomtól sajgó balja élénken elékeztette a nő kötelességtudatára, és arra is persze, mennyire rosszul ítélte meg kettejük kapcsolatát. Nem álmodozott tovább, inkább a jövőre koncentrált. Keresnie kell valakit, aki a terveihez tökéletes alany lesz, de mindenekelőtt Miscának kell megteremtenie az újjászületés lehetőségét. Már régóta foglalkoztatta a klónozás kérdése, és élénk figyelemmel kísért minden ez irányú híradást. Mostani utazása egy genfi bankig vezetett, ahol még sok évvel ezelőtt helyezte biztonságba az vadászlakban lévő, vaddisznófej által őrzött kincseket, amelyek közt ott volt a húga egyik tejfoga is. Még akkor esett ki, mikor az érkezésük napján a lépcsőn megcsúszott, és olyan rosszul sikerült esnie, hogy a következő fok élében kitört a bal fölső egyese. Csak reménykedett, majd ebből kinyeri az értékes DNS-t. Európába egy Brazil orvos személyiségével érkezett, és bár a svájci magánklinikán kissé furcsán néztek rá, a papírok miatt mégsem kötekedtek. Na persze, hiszen kutató orvosként helyezkedett el, és számítottak a munkájára. A meddőségi klinika laborjában csendesen tudott a saját magáncéljaival is foglalkozni. A kísérletei egy év után jutottak eredményre: Egy klónozott zigóta beültetésre került, ám a páciens a tizedik héten elvetélt. Dr. Lecter úgy vélte, egy erős szervezetű, fiatal nő képes lesz kihordani a különleges terhességet...
~'~
Alexander Bloomdale hatalmas partit szervezett a lánya tizenhetedik születésnapjára. Alice kellemetlenül érezte magát, egész este kedvesen mosolygott mindenkire, és már fájt az arca ettől a bájvigyortól. Legalább délután lett volna, akkor lassan már mindenki elmenne, de nem! Feltétlen el kellett dicsekedni a kert új világításával, ami a héten lett kiszerelve. A lány kilenc óra körül kiosont, levette a szandálját, és mezítláb sétált a kert egyetlen kivilágítatlan pontjáig, amely a birtok végében lévő kis tó partja volt. Itt csak a tücskök ciripelése, brekegés, és a békák toccsanása hallatszott, ahogy beugráltak a vízbe. Nem látta a padon ülő alakot, és majdnem elájult, mikor az megszólalt:
– Nahát, a háziasszony kiszökik a vendégeitől?
Alice-nek ismerős volt a hang, az apja biztos bemutatta neki ezt a személyt, de nem jutott eszébe, mi lehet a neve.
– Nagyon megharagudna, ha megzavarnám, és leülnék ön mellé?
Lecter doktor elmosolyodott, és egy kicsit elhúzódott a padon.
– Megtisztelne a társaságával, Bloomdale kisasszony. – A lány odasétált, leült mellé, majd ránézett.
– Kérem, hívjon Alice-nek.
A hold fénye épp csak megvilágította őket, de látta ahogy a férfi bólint.

– Rendben, Alice, de akkor ön is használja az én keresztnevem, és szólítson Ericnek. Most hogy ezt megbeszéltük, elmesélné, miért osont ki az ön tiszteletére adott mulatságról?
– A mai este nem szólt másról, minthogy apám velem dicsekedett. Már fárasztott, gondoltam itt egy kis nyugalmam lesz.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak jelenlétemmel. Őszintén nekem sincs ínyemre a nagy tömeg, de nem mondhattam nemet egy régi barát meghívására.
– Bizonyára jó régen találkozhattak, ha apám nem ismerte fel önt elsőre.
– Igen, akkoriban ön még csak pólyás volt.
– És még Franciaországban éltünk, vagy már itt, Nápolyban? – A doktor kellemetlen helyzetbe került, erre a kérdésre ugyanis nem tudta a választ. Végül gyorsan kivágta magát:
– Legutóbb az édesanyja temetésén találkoztunk. – Alice elfordult. A mamája akkor hunyt el, mikor ő még csak pár hónapos volt. Nem emlékezett rá, csak a képeiről ismerte az arcát. Kicsi kora óta nevelőnők váltották mellette egymást, majd magántanárok. Alexander igyekezett a legjobb oktatásban részesíteni, de addig jóformán tudomást sem vett róla, amíg el nem tudta látni a háziasszonyi teendőit. A szeretet legcsekélyebb jelét sem volt képes felé kimutatni, ezért a lány igen magányosan töltötte ideje azon részét, amikor épp nem tanult. És mivel nem szeretett unatkozni, így egyre többet tanult.

– Nem akartam fájó ponton támadni – szólt a doktor.
– Igazából nem anyám emléke, ami fáj, hanem az elmúlt évek egyedülléte, amíg nem voltam elég nagy ahhoz, hogy elkápráztassam apám baráti társaságát. Most büszke rám, de semmi több. Mintha csak egy értékes darabja lennék a háztartásnak.
Lecter doktor el sem hitte, mekkora szerencséje van: Ezt a magányos, fiatal, szeretetre éhes leányzót könnyebb lesz megkapnia, mint elcsenni egy almát, a zöldséges utcai standjáról. Majdnem elmosolyodott a könnyű győzelem érzésétől.
– Bizonyára van oka a büszkeségre. Ön igen kiművelt, vonzó ifjú hölgy.
Alice felnevetett, mert még soha nem mondták neki, hogy vonzó, és ettől kicsit zavarba jött.
– Ezt még senki nem mondta nekem – vallotta be őszintén.
– Talán mert nem mertek az apja haragjával szembenézni.
– Igaza van, apám nagyon gyorsan elüldöz minden rám leselkedő hozományvadász ficsúrt, még csak esélyt sem ad nekik arra, hogy bizonyítsanak előtte.
– Nyilván nem veti a gyöngyeit a disznók elé. – Alice-nek jólesett a finom bókolás. Leginkább nem mertek neki bókolni, mert Mr. Bloomdale nemcsak hét lakat alatt tartotta, de még a hozzá járó tanárok java is nő volt. Egyetlen kivételt Lorenzo, a zongoratanár jelentett, de ő olyan meleg volt, mit ez az júliusi éjszaka.

– Csakhogy nem szeretnék apám mellett vénlányként megöregedni. Remélem az egyetemen legalább egy kicsit szabadabb életem lesz, mert ez az egyetlen oka, hogy felvételizem.
– Milyen szakra akar járni? – Alice megvonta a vállát.
– Irodalom-történelem, már ha sikerül bejutnom. Nem tudom, mire számítsak, hiszen sosem jártam rendes iskolába, nem beszélek más fiatalokkal, akik hasonló terveket szövögetnek.
– Ma, az internet világában, nincsenek kapcsolatai?
– Jobban szeretem a személyes beszélgetéseket, amikor látom azt, akivel beszélek. Az internet számomra elsősorban információ szerzésre szolgál, nem pedig kapcsolatépítésre.
Hannibal érdeklődését felkeltette a lány, hiszen a mostani fiatalok java látszólag internetfüggő volt.
Az éjszaka további részében eltársalogtak mindenféléről. Alice meglepve tapasztalta, mennyire kellemes beszélgetőpartner Eric. Nagyon sok közös témát találtak, az ízlésük megegyezett mind zenei, mind irodalmi téren. A gasztronómia már más téma volt: a lányt vegetáriánusként nem lehetett meggyőzni, milyen finom egy megfelelően elkészített velő.
– Az egy élőlény darabkája. Én túlságosan is tisztelem ahhoz az élet minden formáját, hogy valaha is miattam leöljenek egy állatot – mondta fintorogva.
– Ez esetben kénytelen leszek valamiféle gyümölcskenyeret készíteni, ha meglátogat.
– Miből gondolja, hogy meglátogatom? – kérdezte meglepve Alice.
– Hát, a szomszédban lakom, és tudnák segíteni önnek az egyetemi felvételire készülni. Persze amennyiben az édesapja engedélyezi.
– Valószínűleg nem lesz ellene kifogása, hiszen régi jó barátok. Bizonyára önre mer bízni.
A szíve mélyén remélte, így lesz. Még soha nem tudott ilyen kellemesen, kötetlenül és legfőképp ennyi ideig senkivel beszélgetni. Észre sem vették, és már rájuk pirkadt.

– Azt hiszem, már mindenki hazament, nekem is ideje lennem nyugovóra térni. Szerencsére csak egy pár méter, és otthon vagyok.
– Hogyhogy? Innen száz méter a ház, és újabb ötven az út – szólt Alice értetlenül. Tetszett neki ez az ártatlan báj, rámosolygott, és úgy válaszolt:
– Innen nem messze, a kerítésen van egy titkos kis kapu. Erről a padról nem is látszik, mert olyan szépen benőtte a repkény.
– Megmutatná nekem?
Hannibal mosolya még szélesebb lett, felállt a padról, és jobbját nyújtotta Alice – nek. A lány megfogta, és engedte a férfinak, hogy felsegítse, majd a kőkerítés felé indultak. A szandál a padnál maradt, így azonnal érezte, ahogy a harmatos fűtől vizes lesz a lába. Az a hajnal nagyon élénken megmaradt az emlékeiben; nem messze tőlük egy rigó kezdte korai dalát, a levegő friss volt, és a fű harmatos zöldjén megcsillant szivárvány színével a nap első sugara. Valóban nem tűnt fel a rozsdás kapu, amíg elé nem értek, és a doktor el nem húzta előle az eltakaró vadszőlőt.
– Hát, ideje elbúcsúznunk. Túl szemtelennek találna, ha kérnék egy búcsúcsókot?
Alice lesütötte a szemét, elpirult, majd egy gyors puszit nyomott az arcára. Hannibal újfent elmosolyodott.

– Nem így gondoltam. – Magához ölelte a lányt, és beleszagolt virágillatú hajába. – Ugye, magát még soha nem csókolta igazán senki? – Alice zöld szemei egy kicsit félve pillantottak rá.
– Nem – suttogta, és nyelt egyet. A férfi óvatosan ráhajolt a szájára, és ajkaival végigsimított a lánynén. Önkéntelenül is eszébe jutott az a pillanat, mikor valaki mást érintett így, ám most nem az történt, mint akkor: Alice szája megnyílt, ő pedig örömmel csókolta szájon.

A lány nem tudta, mi ez. Talán csak túl hosszú ideje várt erre? Kellemetlenül érintette, mikor a férfi elszakította magát tőle. A szeme csillogott, és Alice annak ellenére, hogy megemelkedett a pulzusa, most egy kicsit megijedt. Te jó ég, mik nem jutottak eszébe az imént! Érezte, ahogy elpirul, a doktor pedig hirtelen elengedte.
– Most mennem kell, Alice. – Egy gyors puszit nyomott a homlokára, majd kinyitotta a rozsdás, nyikorgó kaput, és már ott sem volt.
A zavartan toporgó lány kezeit lángoló arcára tette, majd ujjai oda csúsztak, ahol nemrég még Eric ajka volt. Vett egy mély levegőt, megpróbálta elhessegetni magától a történteket, de nem ment könnyen. Ez a csók túlságosan is nagy hatással volt rá, olyan ereje volt, hogy abban a percben mindent megtett volna, amit a férfi kér tőle. Ettől a gondolattól megrémült, és eszébe jutott az apja. Gyorsan körülnézett, de a kert kihalt volt, így elindult a szandálért.

A fal túloldalán Dr. Lecter szintén felkavarodott lélekkel állt. Nagyon egyszerűnek gondolta a helyzetét: Alice nemes, fiatal, befolyásolható leány, aki búra alatt nevelkedett, könnyen meghódítható. Csak épp azzal nem számolt, hogy egy ennyire jelentéktelennek számító csók épp őt fogja megszédíteni. Sajgó jobbjára nézett, és eszébe jutott Clarice. Ha ő másként dönt, neki sem lenne szüksége a lányra...

A ház csendes volt, ahogy beosont az terasz tolóajtaján. Azt hitte megússza kínos találkozás nélkül, mikor meghallotta a torokköszörülést a konyha felől. Lemondóan sóhajtva vette arra az útját. Martha kitöltött egy csésze teát neki, mikor belépett az ajtón.
– Jó reggelt, kisasszony! Hogy telt az éjszaka? – Martha azóta a családnál szolgált, hogy ideköltöztek, egy kicsit olyan volt Alice számára, mint egy pót-anya. Leült a konyhaasztal mellé, és belekortyolt a meleg teába.
– Martha, képzeld, átbeszélgettem apa barátjával az egészet! Az az ember olyan okos! Több nyelven beszél, és nem tartott ostoba csitrinek! Sőt, még felajánlotta azt is, hogy segít az egyetemi felvételire felkészülni.
– Kisasszony, miért nem jó itthon magának? Tudja, hogy a papája mennyire szomorú ettől az egyetemes dologtól. – Alice összevonta szép ívű szemöldökét.
– Apa bezár, mint egy értékes alkotást! Velem egykorú fiatalokkal akarok megismerkedni, élni akarok! – újra kortyolt, majd letette a csészét.
– Megyek, és lefekszem. Már csak két óra, és kelnem kell. – Martha gondterhelten nézett utána, osztotta a ház urának ama véleményét: nem kell a lányt kitenni a világ csalódásainak. De talán épp a túlféltés miatt van a legnagyobb problémájuk vele.
A szobába érve levette a halványkék kosztümöt, és kiengedte vörös haját. Már fájt a fejbőre, nem szokott ennyire szoros, betűzött frizurát készíteni. Máskülönben utálta a haját, és a szeplőit is. Ritkán találta magát szépnek, és most, a tükör elé érve elgondolkozott, mit láthatott meg benne Eric? Még akkor is ezen járt az esze, mikor az ágyban hánykolódott. Nehezen aludt el, túl soknak tűnt a hajnal eseményeit feldolgozni.
***

– Az apjának nem tűnt fel, mennyire megváltozott a „barátja”? – kérdezte Starling.
– Tizenhét év után, nem biztos, hogy ön is megismerné egy régi barátját. Azonkívül Eric nem az apám miatt jött el, hanem miattam.
– Ezt hogy érti?
Alice beigazított egy párnát a háta mögé, mielőtt válaszolt.
– Eric nemrégiben elmondta nekem, hogy az első perctől bennem látta születendő gyermekei tökéletes édesanyját. – Starling belül kellemetlenül érezte magát. – Mind a rangom, mind a korom, mind a tudásom alapján lettem én a kiválasztott.
Clarice látta, mennyire elkeseredett a fiatal nő. Ledöbbenve csúszott ki a száján:
– Magát csak „tenyészetre” használta? – Alice keserűen felnevetett.
– Nahát, Starling ügynök, hogy maga milyen finoman fogalmaz, és igazán tapintatos!
– Elnézést kérek, nem akartam megbántani. – Martha újra feltűnt.
– Asszonyom, az ebéd tálalható. – Alice a vendégére nézett.
– Velünk tart? Szívesen látjuk.
Starling majdnem lefordult a fotelból, hisz az előbb nagyjából lábbal tiporta meg a nő lelki világát, aki most barátságos mosollyal ebédre invitálja. Támadt egy olyan érzése, Lecter doktor nem csak a kiváló neveltetés és vérvonal miatt választotta ezt a lányt. Volt benne valami hihetetlen tartás, és természetes vonzerő. Ahogy jobban megnézte, rájött, mi nem stimmel benne: a haja töve már kezdett lenőni, és épp csak egy kicsit, de kitűnt alatta a sokkal világosabb árnyalat.
– Nos?
– Szívesen elfogadom a meghívást.

Találka Alice Lecterrel

Előszó
Aki olvasta Thomas Harris regényét, tisztában van vele, mennyire más a filmbeli befejezés. Én tovább gondoltam, mi lenne a film folytatása. Évek óta dédelgettem ezt a történetet, és örömmel láttam, hogy megnyitották ezt a kategóriát, szinte mintha csak az én kedvemért tették volna. A sztoriban nem lesznek gyilkosságok, ez arról szól, hogy kedvenc doktorunk hogyan élt azután, hogy Clarice Starling miatt a kezéről lemondva elhagyta Amerikát. Remélem lesz akinek tetszeni fog az én verzióm.






egy


Az eső kitartóan verte az ablak párkányt, és frissen főzött kávé illata töltötte be a hálószobát. Egy hónapja, hogy nem az óra csörgése keltette Clarice Starling különleges ügynököt. Épp ennyi ideje kezdte meg a szabadságát, amelyet később szülési szabadság fog követni. Jólesőn kinyújtózott, majd felült az ágyban, és puha házi papucsába bújt, végül a köntösérét nyúlt, és magára terítette. Az ágyat megigazította, majd egy minta nélküli, barna takaróval terítette le. Ezután lesétált a lépcsőn, egyenesen a konyhába ment.
– Szia édes! Hogy vagytok ma? – kérdezte férje, David. A nő leült az asztal mellé, és rámosolygott a jóképű fickóra. Igazán szerencsésnek tartotta magát, amiért megismerhette. Százkilencven centi magas, a haja fekete, szemei pedig kék színűek. Sokan modellnek tartották, de foglalkozását tekintve asztalos volt.
– A kicsi egész éjjel tombolt, úgyhogy ma komoly tatarozásra lesz szükségem, ha emberek közé akarok menni.
David elé tett egy csészét, kávét töltött bele, és megpuszilta a homlokát.
– Ugyan, te most is gyönyörű vagy!
Clarice-nek jólesett a bók, ő ugyanis már egyre kevésbé látta magát vonzónak. A hasa mintha külön életet élt volna; egyik napról a másikra szó szerint teret hódított magának, és látványosan megnőtt. Nem mintha tagadni akarta volna állapotát, csak egy kicsit váratlan volt számára a hirtelen átalakulás. „Végül is öt éve erre vágytam, most miért nem élvezem?” – tette fel magának a kérdést. Sajna a válasszal is tisztában volt, mégsem emlékezhetett erre. A baba David gyereke, és kész, ezen nincs mit tovább gondolkozni...

A telefon csörgése szakította meg a csendet. A férfi vette föl, és egy perc múlva átnyújtotta neki a telefont:
– Az irodából keresnek, Clint Perssal az – Clarice átvette, és a füléhez emelte a készüléket.
– Itt Starling, hallgatom.
– Bocsásson meg, amiért most zargatom, de tényleg nem volt más választásom. Levelet kapott egy bizonyos Alice Lectertől. – A nővel megfordult a szoba. – Beszélni akar magával. Szeretném ha bejönne, persze nem muszáj...
– Fél óra múlva ott vagyok! – szakította félbe, és már állt is fel az asztaltól. A kagylót letette, miközben elindult felöltözni.
– Clar, mi történt? – szólt a férje, és utána indult, hogy hallja a választ.
– Emlékszel, mikor meglátogatott a kórházban Lecter doktor? – David bólintott. – Megemlítette nekem, hogy elvesz feleségül egy Alice nevű lányt, és Persall most azzal hívott fel, hogy Alice Lecter engem keres, beszélni akar velem. Valami történt, mert a doktor nem merte volna megkockáztatni vele az utazást.
Végzett az öltözéssel, és már indult is lefelé.
– Ugye nem kell mondanom...
– Vigyázok magamra, és ha olyan az ügy, nem vállalom. Sietek!
Egy puszit nyomott a férfi arcára, és a tőle telhető leggyorsabb tempóban ment a kocsihoz.

Az agya folyamatosan kattogott, amíg az iroda elé nem ért. A portán kitöltötték a vendégeknek járó kártyát, és ezzel jutott tovább, egész Persall irodájáig. Az ajtón bekopogott, és belépett.
Evelin, a titkárnő épp telefonált, intett neki, és a fal mellett lévő székek felé mutatott, hogy üljön le. Clarice itt egy kicsit kifújta magát, mert jó pár perc eltelt, mire Evelin végzett, és beszólt a főnökének, aki azonnal kijött.
– Á, Clarice, üdvözlöm. Jöjjön kérem!
A szobában egy hatalmas íróasztal elé ültette le, majd ő maga is helyet foglalt a szemben lévő széken.
– Íme a levél. – Egy felnyitott borítékot tolt elé, amiben címeres levélpapíron a következő állt:


„ Starling ügynök!

Férjem végakaratának megfelelően keresem meg önt, igen fontos személyes ügyben. Át kell önnek adnom azt az örökséget, amely megilleti. Kérem, amennyiben szeretné átvenni, jelentkezzen a Napfény út nyolc alatt. Ott további utasításokkal látják el.
Üdvözlettel: Alice Lecter”

Clarice kezében megremegett a levél, majd Persallra nézett.
– Nos, nem kell odamenjen, ha nem akar. Ez tulajdonképp magán jellegű találkozó, így nem kell róla beszámoljon nekünk. Viszont ha Dr. Lecterről van szó, számítunk a jelentésére.

Clarice bólintott. Hát persze, hogy számítanak rá, a levelet felbontják, és nem kényszerítik semmire. Életében nem látott még ilyen ostoba bandát, hiszen a doktor évekig úgy járkált ki-be az országban, hogy sosem kapták el, őt pedig minden alkalommal meglátogatta. Utoljára épp hat hónappal ezelőtt. Azóta nem jött róla hír, ezt a levelet sem tekinthetik annak. Vett egy nagy levegőt, és megnézte újra a címet. Mindössze öt utcányira volt, ezért az irodát elhagyva arra indult el.

A Napfény út már kertvárosi övezetnek számított, hatalmas családi házakkal, szépen gondozott gyeppel. Ő is szeretett volna itt lakni, de be kellett érjék tehermentes lakásukkal. Nem mertek hitelt felvenni, a megtakarításukat pedig arra az időre tették félre, amíg Clarice a kicsivel otthon lesz. A házak számozása visszafelé haladt, és a figyelmét nem kerülte el az utcában álló legszebb épület. Ide kellett jönnie. Leparkolt az út szélén, és próbálta magát összeszedni, végül zaklatott lélekkel szállt ki az autóból. A pázsiton keresztül futó mészkő járda lapjait figyelte, és azon tűnődött, a ház Lecter doktor tulajdonában van-e, valamilyen álnév alatt, vagy innen tovább kell mennie. Az ajtóhoz három lépcsőfokon jutott el, és remegő kézzel megnyomta a csengőt, aminek kellemes dallama még kint is hallható volt.

Hamarosan egy idősebb nő nyitott ajtót.
– Jó napot, Clarice Starling vagyok. Egy bizonyos Alice Lecter azt üzente, itt kapok információkat a hollétéről. Beszélni szeretne velem.
Az asszony végigmérte, mielőtt válaszolt.
– Jöjjön, Mrs. Lecter már várja önt.
Starling épp csak egy cseppet volt meglepve azon, hogy itt van a nő. Úgy találta, igazán illik hozzá ez a fényűző otthon, mert a berendezésre ez volt a legmegfelelőbb szó. A házvezetőnő elvette tőle a kabátot, és elindult előtte. Az előszoba hatalmas nappaliba vezetett, innen lépcső vitt az emeletre, és egy hatalmas boltív a nyitott konyha felé. A falakon drága festmények, és aranyozott tapéta; a bútorok antik darabok egytől egyig. A kert felé panoráma ablak nyílt, és egy zongora állt előtte.
– Kér esetleg egy kávét vagy egy teát?
– Egy tea jól esne, köszönöm – válaszolt, miközben a konyha felé távozó nőt nézte.

– Üdvözlöm, Clarice Starling.
Kellemes szoprán hang érkezett az ablak mellett lévő függöny felől. Clarice észre sem vette eddig a neki háttal álló nőt. Fekete ruhája összeolvadt a függöny színével, akárcsak a haja. Most megfordult, és volt alkalma jól megnézni Alice Lectert. Az első, ami feltűnt, hogy nagyon fiatal, majdnem feleannyi idős mint ő. A másik, hogy jól látszóan ő is várandós volt. Zöld szemei érdeklődve figyelték, végül farkasszemet néztek.
– Foglaljon helyet, Martha azonnal hozza a frissítőket.
Alice a dohányzóasztalhoz sétált, és leült a szemben lévő kanapéra.
– Nem kell félnie, nem harapok. Jöjjön, üljön ide.
A mellette lévő fotelra mutatott, és Clarice végre elindult, hogy helyet foglaljon.
– Bocsásson meg, nem számítottam rá...
– Higgye el, nekem sem könnyű most. Pláne ebben az állapotban, amint látja, de azt hiszem nem nagyon kell magyarázkodnom. Szerintem nagyjából ugyanott tartunk.

Starling zavartan bólintott, és az asztalra nézett, amelyen több művész mappa hevert, és egy jókora doboz.
– Nos, gondolom felettébb kíváncsi, hogy miért is szerettem volna önnel találkozni.
– Igen, mivel valamiféle örökséget említett a levelében.
– A férjem, Dr. Hannibal Lecter négy hete elhunyt. Az ő kérésére kerestem fel magát. Már régóta szerettem volna látni, hogy milyen lehet valóságban...
– Mit mondott? – vágott a szavába Starling. – A doktor meghalt?
Alice bólintott, majd gyorsan letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Clarice hirtelen úgy érezte, mintha megszédült volna. Vége, nem kell többé tartania tőle, hogy felbukkan, és majd követeli a babát.

– Tudja, még a halálos ágyán is magát emlegette. Maga ott volt minden egyes nap, amíg együtt voltunk, minden kellemes percet sikeresen tönkretett, és most... Nekem kell teljesítenem Eric végakaratát.
– Eric? – kérdezte Starling meglepve.
– Igen, ez volt az álneve, mikor megismerkedtünk, és én élete utolsó pillanatáig így hívtam.
– Tudta, kicsoda ő?
Alice megrázta a fejét.
– Nem, csak a temetés után derültek ki előttem a titkai. Minden addig zárva tartott ajtó kinyílt akkor. Addig csak messziről gyűlöltem magát, most pedig eljött a találkozás pillanata. Ne féljen, nem fogom bántani, az nem az én stílusom.
– Mégis hogy ismerte meg magát? Mikor? – Alice felnézett, Martha közeledett feléjük egy tálcával, és azon két csészével.
– Köszönöm, Martha. Ha kell valami, szólok. – Az asszony bólintott, és elvonult.

– Az nagyon rég volt. Idén tizenegy éve, ha pontos akarok lenni. Azóta sok minden történt. A felesége lettem, gyerekeink születtek...
– Gyerekeik? – Clarice döbbenete leírhatatlan volt. Erről sosem mesélt a doktor, egyetlen gyerekről tudott, akit elvesztettek.
– Igen. Az első, Mischa sajnos halva született. Neki esélye sem volt, pedig Eric mindennél jobban szerette volna azt megadni neki. A második, Hannah ma már kilenc éves nagylány. Emma hét éves, és Clarice három – Starling hitetlenkedve nézett Alice-re. – Igen, ő adta neki a nevet, én majdnem elvéreztem a születésekor, nem tudtam beleszólni, ráadásul egészen a legutóbbi hetekig nem tudtam, miért volt olyan fontos ez a név.
– Akkor miért vállalt még egy gyereket? Nem veszélyes?
– Az orvos nem ellenezte, hogy megtartsam, és kisfiú lesz – boldogan tette kezét gömbölyödő hasára, A nő pedig elborzadva gondolt arra, mi lesz ha Hannibal fia az apja nyomdokaiba lép? Végül is ő már nem fog beleszólni a nevelésébe, hátha ez a fiatal asszony olyan tanítást tud neki adni, ami meghatározza a jövőjét.
– Megkérdezhetem, hol a többi gyerek?
– Persze. A nagyobbak a magániskolában, Clar pedig itt van velem. Nem szándékozom néhány napnál tovább időzni, így mire hétvégén hazamennek, én is otthon leszek. Egyéb kérdés?
– Hát lenne. Milyen sűrűn járt át ide Lecter doktor? Mikor volt utoljára?
– Legutóbb akkor, mikor megállapították nála a májrákot, olyan fél éve körülbelül.

Clarice elsápadt, és kortyolt egyet a teából. Hát akkor mégsem álom volt, és neki ezzel szembe kell néznie, ez nem lehet igaz!
– Esetleg elmesélhetem, milyen ember volt ő igazából. Nem hiszem, hogy maga valaha látta úgy ahogy én.
– Egy sorozatgyilkos szörnyeteg volt! – vágott közbe a nő. Alice arcába szín futott, és dühösen meredt rá.
– Így gondolja? Maga talán különb lenne? Hiszen maga miatt inkább a saját kezét vágta le, mert annyira szerette, hogy nem tudott volna kárt tenni önben! Tönkretette az életét, az életünket... Au!

Martha a semmiből termett mellette, és aggódva nézte az összegörnyedő asszonyt.
– A doktor figyelmeztette, hogy nem szabad magát felizgatnia! – Alice mélyeket lélegzett, miközben Starling is aggódva figyelte.
– Már jól vagyok, minden rendben. Tökéletesen rendben van minden, nem kell idegeskedni.
Lassan kiegyenesedett, és az idős nőre nézett, majd kezével elhárító mozdulatot tett. Martha bólintott, és visszavonult.
– Voltak jelentősen megviselő események az életemben, és fel kell nevelnem a gyerekeimet. Muszáj lesz egy kicsit kontrollálni magamat. De nem tudok elsiklani a történtek fölött, főleg, hogy mindig magánál lyukadunk ki végül.
– Nem értem, hogyhogy nálam?

A zöld szempár fürkészve figyelte, majd Alice megcsóválta a fejét.
– Úgy látom, ügynök létére elég nehéz a felfogása. Szerette magát, sajna még nálam jobban is, pedig én megadtam neki mindent, amit csak egy nő megadhat a szerelmének. Otthont teremtettem, gyereket szültem, és mellette voltam, ha szüksége volt rám. Maga itt tovább lépett, eszébe sem jutott hogy az érzéseit, már ha voltak egyáltalán, akárcsak egy kicsit is előtérbe helyezte volna. Pedig csodálatos élete lett volna mellette. Én annak mindössze a morzsáit kaptam, amit maga eldobott. Amikor otthon volt, a tenyerén hordozott, és boldog voltam. De amikor elment napokra, sőt hetekre, a szívemet mintha kitépték volna. Féltékeny voltam minden percre, amit velem, vagy velünk töltött. El tudja képzelni, hogy a férje elmenjen otthonról úgy, hogy semmit nem tud róla?

Clarice megrázta a fejét. Tényleg nem tudta még csak elképzelni sem, hogy David elmenjen, és ő ne tudjon róla semmit. Hirtelen megsajnálta ezt a fiatal nőt, hiszen nagyon jól át tudta érezni a helyzetét, hiába nem került még hasonlóba soha.
– Nos, tudomásom szerint mindig magához jött. Ha nem is kereste meg személyesen, mindig valahol a közelében volt.
Az asztalon levő legfölső mappa felé nyúlt, egy könnyed mozdulattal felnyitotta, és Starling felé fordította a legfölső ceruza rajzot. Ahogy meglátta a képet, szája elé kapta a kezét: őt és Davidet ábrázolta, mikor kijöttek az esküvő után a templomból. Az úton kellet álljon ehhez a nézethez, és az agya azonnal forogni kezdett. Az út szélén parkoló autók közt tényleg nem lehetett egyből kiszúrni, ráadásul a tökéletes memóriája miatt elég volt csak pár percet néznie őket. Tehát folyamatosan figyelte az elmúlt tíz évben...
– Látom, igencsak meglepődött. Ezek a képek mind magát illetik, otthon tovább nézegetheti őket.
– Mami!
A vékonyka hangra mindketten felkapták fejüket. Clarice Lecter épp a lépcső aljában állt, és őket nézte.
– Szervusz, drágám! Idejöhetsz köszönni a vendégünknek.

A kislány odaszaladt édesanyjához, Starling pedig lehűlve nézte, olyan gyönyörű volt. Szőke haja csigákban omlott a hátára, arca olyan ovális, mint az anyjáé, a szemei... Azok úgy tekintettek rá, mintha Lecter doktor nézte volna. Erre a gondolatra borzongás futott rajta végig.
– Üdvözlöm. – Starling elmosolyodott.
– Szia! Clarice Starling vagyok.
A gyermek szeme kikerekedett.
– Nahát, ugyanúgy hívnak, mint engem!
Alice dorgálóan rászólt.
– Kincsem, tudod, hogy az idősebbeket magázni illik, így adjuk meg nekik a tiszteletet. – A szürke szempár anyjára villant, és a kicsi bólintott, majd újra Starlingra nézett.
– Elnézést, nem akartam tisztelten lenni, csak meglepett, hogy ugyanaz a keresztnevünk.

Starlingot ledöbbentette egy három éves gyermek ilyen megnyilvánulása, majd eszébe jutott, hogy az apja is kivételes intelligenciával rendelkezett. Viszont ebből a jelenetből azonnal leszűrte, miért épp Alice-re esett a doktor választása: neki mindennél fontosabb volt a jólneveltség, és ezek szerint ő kifogástalan viselkedésre tanította a gyerekeit. A nőben feltámadt a kíváncsiság Alice Lecter iránt, így megkockázatozott egy kérdést:
– Mesélne nekem az együtt töltött évekről?