– Eric, el akarsz hagyni? – A férje meglepve nézett rá, aztán észbe kapott, és két hosszú lépéssel előtte termett. Magához ölelte, így érezte a lány enyhe remegését.
– Drágám, vannak függőben lévő ügyeim, amikről gondoskodnom kell. Két hét múlva itthon vagyok, de az is lehet, hogy sokkal hamarabb.
– Hova kell menned? – Eric egy kicsit eltolta magától, és a szemébe nézett.
– Egyszer azt mondtad nekem, mindig, fenntartások nélkül bízni fogsz bennem. Most sem kérek többet. – Alice torkát a sírás fojtogatta, így nem tudta azt mondani, amit gondolt: akkor nem volt halálos beteg.
Tétlenül nézte, ahogy a doktor elmegy otthonról, és még a gyerekektől sem búcsúzott el, akik otthon voltak.
– Anya, hova ment Apa? – kérdezte Emma, és szürkéskék szemeit kíváncsian emelte anyjára.
– Nos, el kell intéznie néhány nagyon fontos dolgot.
– Remélem, hamar hazajön.
– Én is, kicsim.
Hannah csak a hétvégén szembesült szeretett édesapja „eltűnésével” és meglehetősen neheztelt rá, amiért egy sort sem hagyott neki. Este meglepte Alice-t, aki a szobája magányában pityergett.
– Anya, hol van apa? – kérdezte ingerülten, és az asszony elé állt.
– Nem tudom, szívem, nekem sem mondta meg. – A kislány dühösen kifújta a levegőt, és az orra alá dugott egy kulcscsomót.
– Gyere velem, biztos hagyott valami levelet. Mindig elrejt egy kis üzenetet, ez a mi titkunk.
Alice követte Hannah-t, aki út közben elmesélte, milyen alaposan átfésülte a házat, és már csak egy szoba maradt. A nő megdöbbenve állt meg Eric lezárt birodalma előtt.
– Neked ide van kulcsod? – kérdezte meglepetten, mire a lánya cinkosan rávigyorgott.
– Nem apától kaptam. – Alice inkább nem is gondolt bele, honnan szerezte, követte a gyereket a kinyíló ajtón keresztül. Hannah lámpát oltott, és az anyjában szó szerint megállt az ütő. Azzal a képpel nézett farkasszemet, ami a torinói bérelt házban is a falon lógott. Hirtelen kellemetlen érzés kerítette hatalmába, és habár nem volt erre példa, most kirángatta a fiókokat, és a földre borította őket. Hannah szemrehányóan nézett rá.
– Anya, tönkreteszel mindent. Apa nem oda teszi a leveleket.
Alice azonban meg sem hallotta, csak a földre került rajzokat nézte, amik mind ugyanazt a nőt ábrázolták, akit a falon lévő festmény is.
Egyik sem volt ledátumozva, így nem tudhatta, mikor rajzolta őket a férje. Sorra kihúzta a könyves szekrény alatti összes fiókot, és mindet átnézte, észre sem véve, Hannah mikor hagyta magára. Mintegy ötven ceruza, toll és akvarell képet talált arról a nőről, némelyik igen felkavaró volt. A kezeibe temette arcát, és mély levegőket vett, hogy ne legyen rosszul. Eric a szeretőjéhez ment, és ki tudja, talán az elmúlt évek alatt mindig is látogatta őt. Felfordult a gyomra, és rohant az első mosdóhoz, majd miután megkönnyebbült, zokogva borult a lehajtott csészetetőre. Megcsalta, becsapta éveken át, és semmibe vette. Azt hitte, boldog vele, és erre rá kell jönnie, hogy hazugságban élt mindeddig. Elöntötte a harag és a düh, felkelt, lerohant a konyhába, és kivette a legnagyobb kést Martha gyűjteményéből, majd visszaszaladt vele a szobába, és az asztalt a falhoz tolta. Felmászott rá, a késsel pedig belecsapott a vászonba, és őrjöngve összeszabdalta. Ahogy szétfeslett az anyag, a lehajló részen valami írást vett észre. Lehajolt, és lenyiszálta a fecnit, majd maga felé fordította, és ahogy elolvasta, úgy üvöltött fel, hogy Martha azonnal lélekszakadva kereste meg. A látvány döbbenetes volt: Alice az íróasztalon zokogott, kezében a nagy késsel, előtte a szétvágott festmény, amiből egy darabot szorongatott. Óvatosan közelítette meg, nehogy valami butaságot csináljon a lány.
– Asszonyom... Mi történt? – Alice ránézett, és felé mutatta a kivágott darabot.
– Erről a szukáról nevezte el a kicsi lányunkat! A szeretőjéről! Nézz csak szét, Martha! Rólunk sehol semmi, csak ez a nő, csak őt rajzolta mindig. – Alice újra hisztérikusan zokogni kezdett, amire már Nora is bedugta a fejét az ajtón. Marta intett, hogy hívjon segítséget, a nevelőnő pedig azonnal sarkon fordult. Végül baj nélkül ki tudták venni a kezéből a kést, és miután a kiérkező háziorvos leszedálta, a birtok intézője átvitte a szobájába.
– Nem lennék Monsieur Soares helyében, ha hazajön – mondta később Marthanak, aki már más miatt aggódott.
– Asszonyom várandós, és még nagyon az elején van. Ugye nem lesz baj? – Az orvos megvakarta az állát, mielőtt felelt.
– Nem tudom, mire számíthatnak, de jobb felkészülni a legrosszabbra. Legyen készenlétben a mentők száma, ha beindul a vetélés. – Martha bólintott, átvette a nyugtatókat, és kikísérte az orvost. Most kivételesen azt remélte, sose jön haza a doktor.
Alice átható tekintettel nézte Starlingot, és pontosan látta rajta, amire kíváncsi volt.
– Akkor magához jött, igaz? – A nő erőtlenül bólintott.
– Az a gyerek tőle van? – Alice hangja elcsuklott, Clarice pedig elsírta magát, és ránézett.
– Nem tudom, higgye el, nem tudom. Nem emlékszem arra, mi történt, mert elkábított valamivel, csak ködös képek rémlenek fel arról az éjszakáról.
Alice pózt váltott az ágyban, és most az oldalára feküdve nézte.
– Azt mondta nekem, nem történt semmi maguk közt, soha. Csak azért vállaltam ezt az utat, mert az ön szájából is hallani akartam ugyanezt, de a válasza, enyhén szólva, semmire nem elég. Kérem, távozzon. Martha átadja önnek az örökségét, és remélem, soha többé nem keresztezik egymást útjaink.
Starling felállt, és elhagyta a szobát. Úgy érzete, mintha agyonverték volna. A házvezetőnő lent átadta a mappákat, és egy jókora, átkötözött dobozt is. Alig várta, hogy eljusson a kocsiig, és bepakolhasson, majd mikor beült, zokogva borult a volánra. Jó időbe telt, mire össze tudta magát szedni, és elfordította slusszkulcsot. Ma érdekes módon elmaradt az ebéd, de valószínűleg Alice mihamarabb túl akart lenni ezen a beszélgetésen. Hazaérve nem pakolt ki, hanem megmelegítette a tegnap főzött ételt, és miután jóllakott, csak akkor látott neki öröksége behordásának. Az emeletre vitt fel mindent, és az ágyra tette fel a mappákat. Rengeteg rajzot talált benne önmagáról, sokkal többet, mint az Alice által említett ötven darabot. Valószínűleg Lecternek volt még rejtett zuga, ahol a többi alkotást találta. Meglepve fedezte fel azokat a rajzokat, amik meztelen, álmában ábrázolták. Kirázta a hideg, mikor eszébe jutott, mikor látta így a doktor, és hogy a neje ezekhez is hozzáfért. Olyan mértékű szégyen öntötte el, amit eddig nem tapasztalt. Most döbbent rá, nem csak a saját, és a gyermek életét rontotta el, de a doktoréba is akaratlanul belerondított. Alice igazán nem érdemelte, hogy így elbánjanak vele.
Utoljára a dobozt nyitotta fel. Egy kisebb mappában az egyik Genfi bankban, a nevére elhelyezett egymillió fontos betétről szóló szerződés lapult, ő pedig majdnem kiejtette a kezéből, mikor rájött az összeg nagyságára. Ezen kívül még rengeteg papír, mind- mind olyan hozzáférésekről, amikkel Lecter bármikor le tudta akár a mobilját is nyomozni, hogy hol van, merre jár, sőt, a hívásait is lehallgathatta, bármikor. A nő most már tudta, honnan voltak mindig pontos infói róla. Teljesen kimerülve pakolt össze, és örült, hogy David hazaüzent, még egy napot távol lesz. Clarice éjjel újra álmodta azt a napot, mikor a doktor megjelent.
Ahogy a konyha ajtaját berúgta, jobb kezes lévén azonnal balra fordult és lépett, vesztére. A következő pillanatban hátulról egy erős kar szorította le, és az arcára nyomtak valami nagyon erős illatú rongyot. Egy pillanat alatt elzsibbadt minden tagja, és a következő percben elájult. Felrémlett előtte a szoba, és ahogy a doktor ül az ágy szélén. Beszél hozzá, de nem hallja a szavait, aztán szájon csókolja, de mintha az nem is itt történne, végül érzi, ahogy levetkőzteti, és ujjait végighúzza a bőrén. Mintha el lenne kábítva, olyan az egész, visszaölel, és csókol, mit sem törődve a férjével, aki most távol van. Valahogy nem számít semmi, csak a jelen.
Zihálva ébred fel, szinte érzi magán Lecter érintését, és nem tud szabadulni a gondolattól, hogy is engedhetett neki...
A hosszú éjszaka után melegítőben és pólóban ül reggel az asztalnál, és kávét kortyolgatva a friss National Tattler-t olvassa, mikor megszólal a csengő. Felkel, és az ajtóhoz meg, ami előtt egy postás áll.
– Jó reggelt asszonyom, csodás hogy itthon van! Késleltetett küldeménye érkezett.
– Tessék? – A nő csodálkozva firkantja alá az átvételi elismervényt, majd átveszi a borítékot.
– Fél éve várja, hogy kikézbesítsük. Viszlát, és további szép napot! – A fickó egy perccel később már tovább is hajt, Clarice kezében pedig remeg a boríték: a címzésből felismeri, ki írt neki.
Végül erőt vesz magán, és visszamegy a konyhába, magához vesz egy kést, és azzal nyitja meg a barna papírt. A betűk először összefolynak a szeme előtt, így pislog egy párat, majd leül, és olvasni kezd:
„Kedves Clarice!
Mikor kézbesítik ezt a levelet, én már minden bizonnyal nem leszek az élők körében, legalábbis az orvosaim szerint. Legutóbbi találkozásunkkor el szerettem volna búcsúzni öntől, de a szervezete nem épp úgy reagált a kis bénító szeremre, ahogy vártam, ez minden bizonnyal a korai terhességének köszönhető.„
Clarice levegő után kapott, mert érezte, ahogy megfordul vele a konyha, és kirázza a hideg. Davidé a baba! Már terhes volt, mikor Lecter itt járt! Megkönnyebbülés öltötte el, és potyogni kezdtek a könnyei. Majdnem tíz percébe telt, mire folytatni tudta az olvasást.
„Eredetileg csak azt szerettem volna, ha nem telefonál azonnal a főnökeinek, és én hazatérhetek szeretett családomhoz. El akartam mondani, hogy az elmúlt években csodálatos életem volt, és nagyon hálás vagyok ezért Alice-nek, aki mindent megadott nekem, amit csak egy férfi kívánhat. Megkérem, hogy ha találkoznak, legyen vele kíméletes, mert bár erős asszony, a gyász valószínűleg őt sem fogja megkímélni. Nyitottam önnek egy számlát, ami lehetővé teszi, hogy bármikor, bárhol újra kezdje az életét, ha úgy alakul. Akár Daviddel együtt, ha úgy tetszik. Remélem, az a fickó szereti magát, és mindent megad önnek, ahogyan én is próbálok mindent megadni a feleségemnek.
Gratulálok a gyermekáldáshoz, teljék oly sok öröme a kicsiben, mint amennyi nekem is megadatott.
Üdvözlettel:
Hannibal Lecter
A nő megkönnyebbülve, és boldogan zokogott, mikor David hazaért. A férfi aggódva dobta el szerszámos ládáját, és berobogott a konyhába.
– Clar, mi történt, mi a baj? – Clarice megpróbálta feltűnésmentesen eltenni a levelet, de David kitépte a kezéből, és átfutotta. Az arc színe először vörösre, majd sápadtra változott, ahogy összerakta magában a levél tartalmát, és az elmúlt hónapok történéseit.
– Itt járt, és te nem szóltál nekem róla? Ezért kellett levennem a konyhaajtót, igaz? Mégis, mi a fene történt, amíg nem voltam itthon? – A neje szipogott, de halvány mosolyt küldött felé.
– Semmi, Dave! Nem történt a világon semmi, csak hallucináltam...
– És azt hitted, tőle van a kicsi? – Arcán úgy váltakoztak az érzelmek, mint ahogy a tenger hullámzik. Clarice bólintott.
– Nekem, most el kell mennem, egy kis friss levegőt szívni – mondta David, és elhagyta a házat. Starling elővette a mobilját, és Ardelia számát kereste elő. Egy perc múlva kicsöngött a barátnője telefonja, és a második csörgésre fel is kapta.
Clarice két órával később a fotelban ült, és egy főzős műsort nézett, mikor a párja hazaért egy hatalmas csokor vörös rózsával. Bűnbánóan leguggolt mellé, és a szemébe nézett.
– Ne haragudj, amiért kiakadtam. Még jó, hogy nem ölt meg, azt soha nem tudtam volna elfogadni, akkor még mindig inkább, hogy egyszer... – Clarice mosolyogva félbeszakította.
– De nem volt egyszer sem. Nem hazudott Alice-nek, hűséges volt hozzá. Dav, nagyon szeretlek!
– Én is, kicsim! – A virág a nő ölébe került, és megcsókolták egymást.
Alice Soares csütörtökön este ért vissza a birtokra, és másnap ő is kézhez kapta a maga levelét. Eric dolgozószobájába ment vele, és leült a bársony kárpitozású székre. Egy ideig nézegette a borítékot, majd kihúzta a fiókot, és kivette belőle a papírvágó kést. Ahogy kihúzta a levelet, elfacsarodott a szíve, mert úgy érezte, ez az utolsó levél, amit Eric neki írt.
„Drága életem!
Nehezen találok szavakat, mert sajna még mindig a legutóbbi vitánk hatása alatt vagyok. Nem érdekel, amiért szétszabdaltad azt a képet, és a szívem mélyén örülök neki, amiért féltékeny vagy, de hidd el, nincs rá okod. Soha nem csaltalak meg, és Clarice egy pontján nagyon fontos része volt az életemnek, de ma már nyugodtan kijelenthetem, sosem volt olyan fontos, mint te lettél. Te visszaadtál nekem valamit, amit elvett tőlem a háború, és a sors, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok neked.
Bárcsak több időm lenne bebizonyítani, mennyire szeretlek, és bár tudnád, milyen nehéz arra gondolnom, hogy magadra hagylak. Szeretném, ha nagyon vigyáznál a gyerekeinkre, és persze magadra is, és kérlek, a kedvemért tedd meg, hogy nem fogsz magadba zárkózni. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy „utánam temetkezz”. Nem azt kérem, hogy azonnal menj újra férjhez, csak annyit, ne mindig én legyek az, akit előre helyezel.
Milliószor is leírhatnám még, de akkor se tudnám jobban kifejezni: szeretlek, és köszönöm neked a csodálatos évtizedet, amit mellettem töltöttél. Köszönöm, hogy boldoggá tettél, és szerettél. Áldjon meg milliószor az ég, egyetlenem!
Szeretlek! „Eric”
Alice kezéből kiesett a levél, mert megcsörrent a telefon. Közömbösen vette fel a kagylót, és majdnem letette, mikor meghallotta, ki keresi.
– Mrs.Lecter, el kell mondanom valamit! A doktor nem csalta meg magát! Nem bántott, és már állapotos voltam, mikor itt járt. Beszkenneltem a levelét, elméletileg hamarosan megérkezik faxon.
Ahogy kimondta, a fax valóban sípolni kezdett, Alice pedig az előtűnő papírért nyúlt, és maga elé tette.
– Köszönöm, Clarice.
– Viszlát! – A vonal megszakadt, ő pedig elolvasta Eric levelét, és könnyek szöktek a szemébe. Most boldog volt, amiért „szemet hunyt az árulás” fölött, míg meg sem történt. Mindkét nő boldog, felszabadult lélekkel indult tovább a maga útján, ami várhatóan soha többé nem keresztezi egymásét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése