 |
| Ilyennek képzelem a 17 éves Alice Bloomdale-t |
– Dehogynem. Mindössze sokkal kényelmesebb volt anélkül lennie. Úgy vélem, ez valami olyan dolog volt nála, mint egy teszt: aki így is képes volt emberszámba venni, azt érdemesnek tartotta közelebbről megismerni. – Clarice felhorkantott.
– Elnézést! – szólt, ahogy Alice felháborodott arcára nézett. – Nekem nehéz másként gondolni Rá, mint ahogy eddig tettem.
– Nem gondolja, hogy éppen ezért mesélek önnek? Meg szeretném ismertetni önnel azt az embert, akit maga nem volt képes szeretni.
– Alice, ne haragudjon, de ön egy hazugságba volt szerelmes!
A fiatal nő hátradőlt a széken, és finoman elmosolyodott.
– Csak a neve volt hazugság, amit viselt. Ő maga, a tettei, a szavai, mit sem változtak. Úgy gondolom, még mindig nem érti őt, és talán nem is fogja soha.
– Azt hiszem, ez az egyetlen pont, amelyben jelenleg egyetértünk.
– Akkor folytatnám a történetem. – Clarice bólintott, és hasonlóképp helyezkedett el a székben. Meglepve tapasztalta, hogy a bébi kivételesen nyugodt, nem ficánkol és rúg olyan erősen, mint eddig szokása volt.
Augusztus utolsó estéjén a kertben ültek, és Eric Amerikáról mesélt neki, valamint az ott elintézendő ügyeiről. Alice csalódottan hallgatta, mert két hétre készült az államokba.
– Egy esküvőre kell mennem. Amolyan meglepetés vendég leszek, de az is lehet, el fogok tűnni a tömegben. Megkérhetném, hogy a postámat hozza be, amíg nem leszek itthon? – A lány bólintott, és átvette a férfitől a felé nyújtott kulcsot.
– Kérem, mire visszatérek, legyen kedves beszerezni az egyetemek katalógusait, rendben? – Nem tudott válaszolni, mert torkát fojtogatta valamiért a sírás, így újra bólintott, miközben a kulcsot szorongatta, és arra nézett meredten.
– Alice, nem a világ végére megyek, és két hétig sem leszek oda.– Közelebb húzódott a padon, de a lány nem reagált. – Kérem, ne tegye ezt velem! Nem szeretem, ha szomorú. – Az álla alá nyúlt, megfogta, és finoman maga felé fordította fejét. Alice nem akart sírni, de az első könnycsepp úgy folyt végig az arcán, mintha nem is törődött volna azzal, mit akar a lány. Eric tenyerében kötött ki, akinek kellemetlen érzés támadt a mellkasában, ott, ahol az emberek a lelküket vélik lakni.
– Megígéri, hogy visszajön, ugye? – Alice hangja remegett, neki mégis jólesett ez a pár szó.
– Megígérem. – Hirtelen ötlettől vezérelve magához ölelte a lányt, és mélyen beszívta kellemes illatát. Ha nem lett volna olyan fontos az a személy, nem is ment volna el. De muszáj volt, látnia kellett, boldog-e, vagy csak férjhez megy, hogy őt elfelejtse. Egy végtelennek tűnő perc után végigsimított a haján, és eltolta magától annyira, hogy a szemeibe nézhessen.
– Mikor visszajövök, kap tőlem valamit. Rendben? – Egy bólintás volt a válasz. – Most haza kell mennie, Alice, én pedig tíz nap múlva itt fogom várni. Rendben? – Újra biccentett, ő pedig egy apró csókot lehelt a homlokára.
– Induljon. Jó éjt, és viszlát. – A lány felállt a padról.
– Viszlát – suttogta, alig hallhatóan, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel elhagyta a kertet. A doktor sokáig nézte azt a pontot, ahol eltűnt, miközben arra gondolt, micsoda ostoba dolog az ő korában újra engedni mindannak a sokszínű érzésnek, amit oly régen eltemetett magában. Igen, kezdte megszeretni ezt a lányt, minden egyéb vele kapcsolatos terv ellenére.
Alice élete a szeptember beköszöntével jóval szervezettebbé vált, mint a nyári szünidő alatt volt. Elsején már meg is jelet a két tanárnője, és hármasban – azaz előtte –megbeszélték az órarendet. Megkapta a könyveket, és a másnapi találkozó időpontjának egyeztetése után mindkét hölgy elment. Átnézte a tankönyveit, és elővette a nyár elején elrakott írószereket, majd megnézte a naptárat; még mindig kilenc nap volt hátra a viszontlátásig. Szerencsére tökéletes megoldása volt figyelem elterelésre: a tanulás.
Tulajdonképp minimálisra redukálta azt az időt, amit Eric után sóvárogva töltött, de még így is elég sokat gondolt a beszélgetéseikre, és azokra a viccekre, vagy mulatságos történetekre, amin mindketten jót nevettek. Végül eljött szeptember tizedike. Szombat volt, előző nap Alexander újra elutazott, és ő már alig bírt magával. Igazából szinte nem is aludt semmit, mert folyamatosan felriadt, attól tartva: elaludt, és már reggel van, mehetne át. Aztán fél háromkor eszébe jutott a kulcs, amivel minden másnap átment, és összeszedte a postát.
Gyorsan felöltözött. Néhány számla jött csupán, ezeket most felkapta az asztaláról, és magához vette, ahogy a kulcsot is, majd mezítláb, nagyon óvatosan lelopakodott a lépcsőn. Marthanak hagyott egy rövid üzenetet, és alig öt perc múlva már egy vékony nyári szandállal a lábán igyekezett át a szomszéd házba. Még sötét volt, de a világítás épp elég fényt adott. Kissé hideg volt, de nem bánta. Összefonta maga előtt a karjait, és végül futva tette meg az út hátralévő részét. Sosem ment be a házba, amíg a levelekért jött, mindössze csak a postaládát ürítette ki, most ellenállhatatlan vágyat érzett az emelet felderítésére. A borítékokat letette a cipős szekrény tetejére, és levette a szandált. Meztelen talpa alatt megnyikordult az öreg hajópadló, ahogy a folyosón végigment. A nappaliban jobbra fordulva egyből a lépcsővel találta szemben magát. Érezte, ahogy a fülében dübörög a vér; izgatott volt.
– Nyugi! Nem lopni jöttél! – biztatta magát, és elindult fölfelé. A lépcsőt puha szőnyeg borította, ami meglepő volt, náluk kőlépcső vezetett az emeletre. Ahogy felért, vett egy mély levegőt. – csak szétnézek! – gondolta újra, és elindult felfedezni a még nem látott birodalmat. A fönti, nappaliként szolgáló helységben Rattan bútorok várták a vendéget, hatalmas párnákkal. Innen üvegteraszhoz lehetett kijutni, amely padlózata szintén üvegből volt; itt le lehetett látni a télikertre. Alice-nek sosem jutott eszébe a télikert plafonját nézni, és ezt most nagyon bánta.
Visszafordult. A nappaliból kétfelé vitt a folyosó, jobbra indult el. Itt fönt is szőnyeggel volt borítva a padló, amely elnyelte léptei zaját. Ezen a folyosón egyetlen ajtó volt, kicsit remegő kézzel nyomta le a kilincset, és benyitott.
Egy dolgozószobában találta magát. A jókora íróasztal a bal oldalon lévő falhoz volt helyezve, Alice szinte látta maga előtt, ahogy Erik jobbra fordul, hogy ránézzen. A falon egy nagy festmény lógott, amely felkeltette a lány kíváncsiságát, de némi csalódással vette tudomásul, csak egy nőt ábrázol. A falakat könyves szekrények takarták körben, amiken javarészt neki ismeretlen nyelven íródott kötetek voltak. Arra nem vetemedett, hogy bármely fiókba belessen, így elhagyta a helységet. A folyosón tovább menve jobbra két, balra egy ajtót talált, Ezek közül csak a baloldali nem volt zárva, így lenyomta a kilincset.
Eric hálószobájába lépett be. A két ablak kötött szépen faragott ágy állt, tökéletesen bevetve. Alice lassan odasétált, és ujjait végighúzta a krémszínű ágytakarón. Az anyag tapintása a selyeméhez hasonlított, és ahogy jobban megnézte, egészen biztos volt benne hogy az is. Az ágy mellett álló éjjeliszekrénybe nem mert belenézni, viszont végigsimította a tetejét ennek is. A szobából nyílt egy ajtó, amely valószínűleg a fürdőbe vezetett, de erről már nem óhajtott meggyőződni, viszont megállt benne az ütő, mikor szeme sarkából észrevette, nem egyedül van már a házban.
– Helló, Alice! – A nevezetten borzongás futott végig, és mosolyogva megfordult. A férfi ugyanígy, mosolyogva figyelte, valószínűleg látta, ahogy a berendezési tárgyait finoman megérinti, az ő keze nyomát kutatva. – Micsoda kellemes meglepetés.
– Elnézést, amiért szemtelenül, és engedély nélkül feljöttem ide. – Eric felvonta szemöldökét; egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki haragszik.
– Ahogy elnéztem, most először merészkedett ide föl. A ház tulajdonosainak itt maradt dolgait lezárva tartom, így nem látott olyat, ami esetleg mások életére vonatkozik. – Alice elpirult. Tudta, Eric csak bérli ezt a házat, és jövő nyárnál tovább nem tervez maradni. Ez nem volt túl kellemes gondolat.
– Igazából nincs mentségem a betörésre. – Eric továbbra is csak mosolygott, bár ez alig látszott a félhomályban.
– Én adtam a kulcsot, nem tört be. Az viszont meglepett, hogy az éjszaka közepén itt van.
– Nem tudtam aludni.
– Azt gondolta, nem jövök vissza?
– Inkább csak... Nem mertem benne reménykedni.
– Alice, hát ennyire nem bízik bennem? – Közelebb lépett hozzá, és kitárta karjait, a lány pedig megkönnyebbülve ugrott a nyakába.
– Most már bízni fogok, bármit is mond! – A férfi elégedetten simogatta hosszú haját.
– Mindig, fenntartások nélkül? – Alice felemelte a fejét, és a szemeibe nézett.
– Mindig, fenntartások nélkül – ismételte el, és remélte, ezt tényleg be is tudja tartani.
– Nos, ezek szerint nem kell ismételgetnem, mennyire hiányzott az elmúlt napokban. A beszélgetéseink, a nevetése, és a vidámsága. – Látta, ahogy Alice arca megváltozik, így, folytatta.
– És az illata, a közelsége, és az, hogy így, ilyen közel legyen hozzám. – A hatás nem maradt el, és tudta, nagyon jól számolt mindennel. Ahogy a lány szájára hajolt, csak egy pillanatig tűnődött azon, helyes dolog-e kihasználni őt, de az apró, kellemetlen gondolat azonnal elúszott, amint a finom ujjak végigsimították a tarkóját. Innentől kezdve egészen más problémák kerültek előtérbe, úgy mint vágyakozás, gyöngeség, és elvek, amelyeket eddig sosem tartott tiszteletben.
Alice négy órával később vett egy mély levegőt, és elmosolyodott: ez nem az ő párnájának az illata, hát mégsem álmodott. Keze megszorította a takarót, minden érzéke jól működik, tényleg nem álmodott, és most is épp ébren van. A hajnali eseményekre gondolt, és ahogy megmozdult, már tudta is, üres mellette az ágy. Legalább nyugodtan visszaemlékezhetett minden pillanatra, ennél több talán nemigen fog jutni neki mostanában. Sóhajtott, ahogy újra visszagondolt, milyen finoman simított végig rajta Eric, és újra kellemetlenül jutott eszébe, mennyire könnyűvérűnek tarthatja most. Igazából nem rajta múlt, hogy nem fajultak el a dolgok. Eric, miután ledőltek az ágyba, magához ölelte, és a fülébe suttogott:
„Alice, most az önuralmam határán járok. Kérem, ne mozduljon, mert nem szeretnék rossz döntést hozni, és visszaélni a kiszolgáltatott helyzetével.” A lány, szíve szerint felkiáltott volna, hogy egyáltalán nincs kiszolgáltatott helyzetben, de mivel félelme még erősebb volt az újszerű vágyakozásnál, így csendben maradt, és hallgatta, ahogy Eric mélyeket lélegzik a hátának simulva.
Igazából nem tudta megítélni, mennyi idő alatt aludt el, és az ébredéssel együtt rátalált a bizonytalanság is: mi történik vele? Miért van ennyire erős hatással rá ez a férfi? És miért nem akar tőle többet? Sejtelme sem volt arról, mekkora erőfeszítésébe került a másiknak megállni, hogy az eredeti terveit semmibe véve ne meztelenítse le, és tegye rögtön a magáévá. Ezen eset után, és még később többször is, a doktor igen büszke volt magára. Azt viszont nem tagadhatta önmaga előtt sem, mennyire várja azt a napot, mikor végre nem kell megálljt parancsolnia, és az övé lesz a lány végérvényesen. Tudta, bármilyen kemény most ez a játék, végül ő kerül ki belőle győztesen.
Alice még mindig a tapéta virágmintáit tanulmányozta, mikor nyílt az ajtó.
– Jó reggelt! Azt hiszem Alexander hamarosan dühöngve fogja követelni, hogy kiadjalak neki.
Alice mosolyogva nézett rá, és felült az ágyban. Kicsit kócos volt, de rendkívül vonzónak találta még így is.
– Én nem hiszem. Ha jól tudom, Chilében van, és a következő két hétben nem is jön haza.
– Nos, akkor talán ideje felöltözni. Lent nagyon finom reggeli vár rád. Részemről nem szívesen eszek zabpelyhet. – Alice felnevetett, ahogy Eric rákacsintott, majd elindult újra a földszint felé.
A lány felvette a ruháit, és elpirult, ha arra gondolt, mindössze egy melltartó és egy bugyi volt rajta, és csak ennyi védte meg az erényeit. Valahol, a lelke mélyén már igazán szerette volna, ha valaki végre másként néz rá, és nem a kislányt látja meg benne. Most itt volt Eric, így a fejébe vette, nem fogja elhalasztani a lehetőséget, hiszen el akar innen menni a jövő évben, az apja pedig mindenkit elüldöz, mielőtt még szóba állhatna velük. Az egyetemre ártatlanul menni pedig kész öngyilkosság, tehát nem marad más választása, ideje elcsábítania Ericet. A probléma ott kezdődött, hogy teljesen tanácstalan volt, hogyan is tegye ezt.
A lépcsőn leérve belebújt az egyik vendégpapucsba, és átsétált a hajópadlós nappalin, az ebédlőn, míg végül a konyhában kötött ki. Az asztalon valóban ott várta egy tálban a zabpehely, tejjel leforrázva, ahogy szerette. Eric szemben ült, és egy bögrét tartott jobbjában, miközben láthatóan elmerengett valamin. Ahogy leült az asztalhoz, csak akkor nézett fel rá.
– Jó évágyat – mondta, és ivott a bögréből.
– Köszönöm – válaszolt Alice, és bekanalazta a reggelit. Mikor végzett, gyorsan elmosta a tálat, a csepegtető tálcára tette, és Eric elé állt.
– Van valami terved a mai napra? – A doktor kíváncsian nézte, érdekelte, mit szeretne most Alice.
– Nincs. Miért?
– Játszhatnánk együtt a zongorán, úgy, hogy én viszem a kíséretet.
Eric arca felderült. Igazán megszerette ezt a lányt, és az egyedi ötleteit.
– Rendben, próbáljuk meg.
Átmentek a nappaliba, ahol a zongora egyébként mindennapjaiban állt (Mindössze csak fel kellett oldani a féket, hogy könnyen áthelyezhető legyen.), és a hosszú padra néztek. Eric végül lovaglóülésben helyezkedett el rajta, Alice pedig ugyanúgy, ahogy máskor, mindössze annyi volt a változás, hogy igyekezett minél közelebb ülni hozzá.
– Mit játszunk? – kérdezte, miközben igyekezett úgy helyezkedni, hogy mindketten hozzáférjenek a billentyűkhöz.
– Ismered a Für Elise-t?
Alice bólintott, és jobbját a férfi combjára helyezte, aki bal karját a dereka mögé csúsztatta, és belekezdett a maga szólamába. Eléggé zavaró volt, hogy Alice ujjai a lábán ugyanúgy mozogtak, mégis elég jól ment a dolog, amíg az alsó szólam a fölső oktávba nem ért, itt összeért, és összeakadt a kezük. Egymásra néztek, Alice pedig úgy érezte, itt a tökéletes alkalom, Eric arcához hajolt, és egy apró, bátortalan puszit nyomott a szájára.
– Alice, a tűzzel játszol – mormogta a férfi, de magához ölelte, és megcsókolta.
Olyan hirtelen engedte el, hogy a lány egy pillanatra nem tudta, mi történt.
– Nem akarsz engem?- kérdezte suttogva. A doktor végigsimította az arcát.
– De igen, nagyon is. Csakhogy nem tehetem, te ennél többet érdemelsz! – Alice lelkén átfutott néhány érzelem: a csalódottság, a düh, és végül az elkeseredés.
– Hah, többet érdemlek? Csakhogy én téged akarlak! – Rádöbbent, hogy mindezt hangosan ki is mondta, így azonnal felállt, és amilyen gyorsan lehetett, eltűnt a házból. Otthon egyenesen a szobájába ment, és az ágyra vetette magát. Hogy lehet ennyire ostoba? Mégis mit gondolt? Majd pont ő fog kelleni egy ilyen világjárt, okos, és elismert kutatóorvosnak? A párnába fojtotta minden haragját és elkeseredését, addig püfölte, amíg bele nem fáradt. Aznap megszakadt benne valami, aminek igen súlyos következményei lettek...
Alexander értetlenül állt egyetlen gyermekének szobája előtt. Az orvost várta, akit azután hívtak ki, hogy a lány látszólag depresszióba esett. Már harmadik hete nem volt hajlandó felkelni az ágyból, alig evett, és ha bement hozzá, mondhatott bármit, a lány csak a falat bámulta, kifejezéstelen arccal.
Mikor elvezette a türelmét, még üvöltözött is, de semmi hatása nem volt, így kihívta az orvost, aki most lépett ki az ajtón.
– Mi baja van? Beteg? – Az őszülő doktor megcsóválta a fejét
– Még nem, de ha nem sikerül valamivel visszahozni az életkedvét, komoly gondok elé nézünk, és be kell vinni a kórházba. Esetleg gyere, és nézz szét nálunk. Akkor te is úgy fogod majd gondolni, jó kezekben lesz.
Martha hallotta, mit beszélnek, és ő tudta, azóta „nincs jól” Alice, hogy a szomszédban volt. Ahogy az orvos, és az úr a lépcső felé indultak, bement a kisasszonyhoz.
– Alice, az isten szerelmére! El akarják vinni egy szanatóriumba! Mit tett magával az az ember? – A lány oldalra fordult, és szemeit könnyek lepték el.
– Semmit, Martha! Nem kellek neki, érted? Nem kellek senkinek! – Zokogás tört fel belőle, és Martha bármennyire ellenezte az ilyen különc kapcsolatokat, most erőt vett magán, és amint az úrék elmentek, átvonult a szomszédba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése