2013. január 17., csütörtök

Tóparti beszélgetés


A kicsi olaszul mondott valamit az anyjának, aki ugyanezen a nyelven válaszolt neki, majd a gyerek elindult a konyha felé. Clarice ámulata leírhatatlan volt.
– Ha kellemetlenül érzi magát, megpróbál olyan nyelven beszélni, amit más nem ért meg, legalábbis reményei szerint. De ha jól értettem, nem a kislányomról akart hallani beszámolókat.
Starling bólintott, Alice pedig sóhajtott egy mélyet, és a szemébe nézett.
– Telefonáljon haza, mert ez a történet eltart egy ideig.



***


Lecter doktornak először a repülőn jutott eszébe, akár neki is lehetne egy olyan kisfia, mint az előtte álló gyermek, aki jóízűen rágta a tőle kapott velőt. Miért is ne? Persze az eredeti tervéről, miszerint Clarice Starling lesz a gyermek anyja, mostanra letett. Fantomfájdalomtól sajgó balja élénken elékeztette a nő kötelességtudatára, és arra is persze, mennyire rosszul ítélte meg kettejük kapcsolatát. Nem álmodozott tovább, inkább a jövőre koncentrált. Keresnie kell valakit, aki a terveihez tökéletes alany lesz, de mindenekelőtt Miscának kell megteremtenie az újjászületés lehetőségét. Már régóta foglalkoztatta a klónozás kérdése, és élénk figyelemmel kísért minden ez irányú híradást. Mostani utazása egy genfi bankig vezetett, ahol még sok évvel ezelőtt helyezte biztonságba az vadászlakban lévő, vaddisznófej által őrzött kincseket, amelyek közt ott volt a húga egyik tejfoga is. Még akkor esett ki, mikor az érkezésük napján a lépcsőn megcsúszott, és olyan rosszul sikerült esnie, hogy a következő fok élében kitört a bal fölső egyese. Csak reménykedett, majd ebből kinyeri az értékes DNS-t. Európába egy Brazil orvos személyiségével érkezett, és bár a svájci magánklinikán kissé furcsán néztek rá, a papírok miatt mégsem kötekedtek. Na persze, hiszen kutató orvosként helyezkedett el, és számítottak a munkájára. A meddőségi klinika laborjában csendesen tudott a saját magáncéljaival is foglalkozni. A kísérletei egy év után jutottak eredményre: Egy klónozott zigóta beültetésre került, ám a páciens a tizedik héten elvetélt. Dr. Lecter úgy vélte, egy erős szervezetű, fiatal nő képes lesz kihordani a különleges terhességet...
~'~

Alexander Bloomdale hatalmas partit szervezett a lánya tizenhetedik születésnapjára. Alice kellemetlenül érezte magát, egész este kedvesen mosolygott mindenkire, és már fájt az arca ettől a bájvigyortól. Legalább délután lett volna, akkor lassan már mindenki elmenne, de nem! Feltétlen el kellett dicsekedni a kert új világításával, ami a héten lett kiszerelve. A lány kilenc óra körül kiosont, levette a szandálját, és mezítláb sétált a kert egyetlen kivilágítatlan pontjáig, amely a birtok végében lévő kis tó partja volt. Itt csak a tücskök ciripelése, brekegés, és a békák toccsanása hallatszott, ahogy beugráltak a vízbe. Nem látta a padon ülő alakot, és majdnem elájult, mikor az megszólalt:
– Nahát, a háziasszony kiszökik a vendégeitől?
Alice-nek ismerős volt a hang, az apja biztos bemutatta neki ezt a személyt, de nem jutott eszébe, mi lehet a neve.
– Nagyon megharagudna, ha megzavarnám, és leülnék ön mellé?
Lecter doktor elmosolyodott, és egy kicsit elhúzódott a padon.
– Megtisztelne a társaságával, Bloomdale kisasszony. – A lány odasétált, leült mellé, majd ránézett.
– Kérem, hívjon Alice-nek.
A hold fénye épp csak megvilágította őket, de látta ahogy a férfi bólint.

– Rendben, Alice, de akkor ön is használja az én keresztnevem, és szólítson Ericnek. Most hogy ezt megbeszéltük, elmesélné, miért osont ki az ön tiszteletére adott mulatságról?
– A mai este nem szólt másról, minthogy apám velem dicsekedett. Már fárasztott, gondoltam itt egy kis nyugalmam lesz.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak jelenlétemmel. Őszintén nekem sincs ínyemre a nagy tömeg, de nem mondhattam nemet egy régi barát meghívására.
– Bizonyára jó régen találkozhattak, ha apám nem ismerte fel önt elsőre.
– Igen, akkoriban ön még csak pólyás volt.
– És még Franciaországban éltünk, vagy már itt, Nápolyban? – A doktor kellemetlen helyzetbe került, erre a kérdésre ugyanis nem tudta a választ. Végül gyorsan kivágta magát:
– Legutóbb az édesanyja temetésén találkoztunk. – Alice elfordult. A mamája akkor hunyt el, mikor ő még csak pár hónapos volt. Nem emlékezett rá, csak a képeiről ismerte az arcát. Kicsi kora óta nevelőnők váltották mellette egymást, majd magántanárok. Alexander igyekezett a legjobb oktatásban részesíteni, de addig jóformán tudomást sem vett róla, amíg el nem tudta látni a háziasszonyi teendőit. A szeretet legcsekélyebb jelét sem volt képes felé kimutatni, ezért a lány igen magányosan töltötte ideje azon részét, amikor épp nem tanult. És mivel nem szeretett unatkozni, így egyre többet tanult.

– Nem akartam fájó ponton támadni – szólt a doktor.
– Igazából nem anyám emléke, ami fáj, hanem az elmúlt évek egyedülléte, amíg nem voltam elég nagy ahhoz, hogy elkápráztassam apám baráti társaságát. Most büszke rám, de semmi több. Mintha csak egy értékes darabja lennék a háztartásnak.
Lecter doktor el sem hitte, mekkora szerencséje van: Ezt a magányos, fiatal, szeretetre éhes leányzót könnyebb lesz megkapnia, mint elcsenni egy almát, a zöldséges utcai standjáról. Majdnem elmosolyodott a könnyű győzelem érzésétől.
– Bizonyára van oka a büszkeségre. Ön igen kiművelt, vonzó ifjú hölgy.
Alice felnevetett, mert még soha nem mondták neki, hogy vonzó, és ettől kicsit zavarba jött.
– Ezt még senki nem mondta nekem – vallotta be őszintén.
– Talán mert nem mertek az apja haragjával szembenézni.
– Igaza van, apám nagyon gyorsan elüldöz minden rám leselkedő hozományvadász ficsúrt, még csak esélyt sem ad nekik arra, hogy bizonyítsanak előtte.
– Nyilván nem veti a gyöngyeit a disznók elé. – Alice-nek jólesett a finom bókolás. Leginkább nem mertek neki bókolni, mert Mr. Bloomdale nemcsak hét lakat alatt tartotta, de még a hozzá járó tanárok java is nő volt. Egyetlen kivételt Lorenzo, a zongoratanár jelentett, de ő olyan meleg volt, mit ez az júliusi éjszaka.

– Csakhogy nem szeretnék apám mellett vénlányként megöregedni. Remélem az egyetemen legalább egy kicsit szabadabb életem lesz, mert ez az egyetlen oka, hogy felvételizem.
– Milyen szakra akar járni? – Alice megvonta a vállát.
– Irodalom-történelem, már ha sikerül bejutnom. Nem tudom, mire számítsak, hiszen sosem jártam rendes iskolába, nem beszélek más fiatalokkal, akik hasonló terveket szövögetnek.
– Ma, az internet világában, nincsenek kapcsolatai?
– Jobban szeretem a személyes beszélgetéseket, amikor látom azt, akivel beszélek. Az internet számomra elsősorban információ szerzésre szolgál, nem pedig kapcsolatépítésre.
Hannibal érdeklődését felkeltette a lány, hiszen a mostani fiatalok java látszólag internetfüggő volt.
Az éjszaka további részében eltársalogtak mindenféléről. Alice meglepve tapasztalta, mennyire kellemes beszélgetőpartner Eric. Nagyon sok közös témát találtak, az ízlésük megegyezett mind zenei, mind irodalmi téren. A gasztronómia már más téma volt: a lányt vegetáriánusként nem lehetett meggyőzni, milyen finom egy megfelelően elkészített velő.
– Az egy élőlény darabkája. Én túlságosan is tisztelem ahhoz az élet minden formáját, hogy valaha is miattam leöljenek egy állatot – mondta fintorogva.
– Ez esetben kénytelen leszek valamiféle gyümölcskenyeret készíteni, ha meglátogat.
– Miből gondolja, hogy meglátogatom? – kérdezte meglepve Alice.
– Hát, a szomszédban lakom, és tudnák segíteni önnek az egyetemi felvételire készülni. Persze amennyiben az édesapja engedélyezi.
– Valószínűleg nem lesz ellene kifogása, hiszen régi jó barátok. Bizonyára önre mer bízni.
A szíve mélyén remélte, így lesz. Még soha nem tudott ilyen kellemesen, kötetlenül és legfőképp ennyi ideig senkivel beszélgetni. Észre sem vették, és már rájuk pirkadt.

– Azt hiszem, már mindenki hazament, nekem is ideje lennem nyugovóra térni. Szerencsére csak egy pár méter, és otthon vagyok.
– Hogyhogy? Innen száz méter a ház, és újabb ötven az út – szólt Alice értetlenül. Tetszett neki ez az ártatlan báj, rámosolygott, és úgy válaszolt:
– Innen nem messze, a kerítésen van egy titkos kis kapu. Erről a padról nem is látszik, mert olyan szépen benőtte a repkény.
– Megmutatná nekem?
Hannibal mosolya még szélesebb lett, felállt a padról, és jobbját nyújtotta Alice – nek. A lány megfogta, és engedte a férfinak, hogy felsegítse, majd a kőkerítés felé indultak. A szandál a padnál maradt, így azonnal érezte, ahogy a harmatos fűtől vizes lesz a lába. Az a hajnal nagyon élénken megmaradt az emlékeiben; nem messze tőlük egy rigó kezdte korai dalát, a levegő friss volt, és a fű harmatos zöldjén megcsillant szivárvány színével a nap első sugara. Valóban nem tűnt fel a rozsdás kapu, amíg elé nem értek, és a doktor el nem húzta előle az eltakaró vadszőlőt.
– Hát, ideje elbúcsúznunk. Túl szemtelennek találna, ha kérnék egy búcsúcsókot?
Alice lesütötte a szemét, elpirult, majd egy gyors puszit nyomott az arcára. Hannibal újfent elmosolyodott.

– Nem így gondoltam. – Magához ölelte a lányt, és beleszagolt virágillatú hajába. – Ugye, magát még soha nem csókolta igazán senki? – Alice zöld szemei egy kicsit félve pillantottak rá.
– Nem – suttogta, és nyelt egyet. A férfi óvatosan ráhajolt a szájára, és ajkaival végigsimított a lánynén. Önkéntelenül is eszébe jutott az a pillanat, mikor valaki mást érintett így, ám most nem az történt, mint akkor: Alice szája megnyílt, ő pedig örömmel csókolta szájon.

A lány nem tudta, mi ez. Talán csak túl hosszú ideje várt erre? Kellemetlenül érintette, mikor a férfi elszakította magát tőle. A szeme csillogott, és Alice annak ellenére, hogy megemelkedett a pulzusa, most egy kicsit megijedt. Te jó ég, mik nem jutottak eszébe az imént! Érezte, ahogy elpirul, a doktor pedig hirtelen elengedte.
– Most mennem kell, Alice. – Egy gyors puszit nyomott a homlokára, majd kinyitotta a rozsdás, nyikorgó kaput, és már ott sem volt.
A zavartan toporgó lány kezeit lángoló arcára tette, majd ujjai oda csúsztak, ahol nemrég még Eric ajka volt. Vett egy mély levegőt, megpróbálta elhessegetni magától a történteket, de nem ment könnyen. Ez a csók túlságosan is nagy hatással volt rá, olyan ereje volt, hogy abban a percben mindent megtett volna, amit a férfi kér tőle. Ettől a gondolattól megrémült, és eszébe jutott az apja. Gyorsan körülnézett, de a kert kihalt volt, így elindult a szandálért.

A fal túloldalán Dr. Lecter szintén felkavarodott lélekkel állt. Nagyon egyszerűnek gondolta a helyzetét: Alice nemes, fiatal, befolyásolható leány, aki búra alatt nevelkedett, könnyen meghódítható. Csak épp azzal nem számolt, hogy egy ennyire jelentéktelennek számító csók épp őt fogja megszédíteni. Sajgó jobbjára nézett, és eszébe jutott Clarice. Ha ő másként dönt, neki sem lenne szüksége a lányra...

A ház csendes volt, ahogy beosont az terasz tolóajtaján. Azt hitte megússza kínos találkozás nélkül, mikor meghallotta a torokköszörülést a konyha felől. Lemondóan sóhajtva vette arra az útját. Martha kitöltött egy csésze teát neki, mikor belépett az ajtón.
– Jó reggelt, kisasszony! Hogy telt az éjszaka? – Martha azóta a családnál szolgált, hogy ideköltöztek, egy kicsit olyan volt Alice számára, mint egy pót-anya. Leült a konyhaasztal mellé, és belekortyolt a meleg teába.
– Martha, képzeld, átbeszélgettem apa barátjával az egészet! Az az ember olyan okos! Több nyelven beszél, és nem tartott ostoba csitrinek! Sőt, még felajánlotta azt is, hogy segít az egyetemi felvételire felkészülni.
– Kisasszony, miért nem jó itthon magának? Tudja, hogy a papája mennyire szomorú ettől az egyetemes dologtól. – Alice összevonta szép ívű szemöldökét.
– Apa bezár, mint egy értékes alkotást! Velem egykorú fiatalokkal akarok megismerkedni, élni akarok! – újra kortyolt, majd letette a csészét.
– Megyek, és lefekszem. Már csak két óra, és kelnem kell. – Martha gondterhelten nézett utána, osztotta a ház urának ama véleményét: nem kell a lányt kitenni a világ csalódásainak. De talán épp a túlféltés miatt van a legnagyobb problémájuk vele.
A szobába érve levette a halványkék kosztümöt, és kiengedte vörös haját. Már fájt a fejbőre, nem szokott ennyire szoros, betűzött frizurát készíteni. Máskülönben utálta a haját, és a szeplőit is. Ritkán találta magát szépnek, és most, a tükör elé érve elgondolkozott, mit láthatott meg benne Eric? Még akkor is ezen járt az esze, mikor az ágyban hánykolódott. Nehezen aludt el, túl soknak tűnt a hajnal eseményeit feldolgozni.
***


– Az apjának nem tűnt fel, mennyire megváltozott a „barátja”? – kérdezte Starling.
– Tizenhét év után, nem biztos, hogy ön is megismerné egy régi barátját. Azonkívül Eric nem az apám miatt jött el, hanem miattam.
– Ezt hogy érti?
Alice beigazított egy párnát a háta mögé, mielőtt válaszolt.
– Eric nemrégiben elmondta nekem, hogy az első perctől bennem látta születendő gyermekei tökéletes édesanyját. – Starling belül kellemetlenül érezte magát. – Mind a rangom, mind a korom, mind a tudásom alapján lettem én a kiválasztott.
Clarice látta, mennyire elkeseredett a fiatal nő. Ledöbbenve csúszott ki a száján:
– Magát csak „tenyészetre” használta? – Alice keserűen felnevetett.
– Nahát, Starling ügynök, hogy maga milyen finoman fogalmaz, és igazán tapintatos!
– Elnézést kérek, nem akartam megbántani. – Martha újra feltűnt.
– Asszonyom, az ebéd tálalható. – Alice a vendégére nézett.
– Velünk tart? Szívesen látjuk.
Starling majdnem lefordult a fotelból, hisz az előbb nagyjából lábbal tiporta meg a nő lelki világát, aki most barátságos mosollyal ebédre invitálja. Támadt egy olyan érzése, Lecter doktor nem csak a kiváló neveltetés és vérvonal miatt választotta ezt a lányt. Volt benne valami hihetetlen tartás, és természetes vonzerő. Ahogy jobban megnézte, rájött, mi nem stimmel benne: a haja töve már kezdett lenőni, és épp csak egy kicsit, de kitűnt alatta a sokkal világosabb árnyalat.
– Nos?
– Szívesen elfogadom a meghívást.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése