Emlékek

Felkeltek, és átmentek a konyhával egybenyitott ebédlőbe. Martha három személyre terített, ő nem ült velük az asztalhoz. A nőt nem lepte meg sem az ezüst étkészlet, sem az aranyozott szélű porcelán, hiszen már volt szerencséje hasonlóan megterített asztalnál ülni. A feltálalt Brokkolikrémleves láttán felszaladt a szemöldöke, de úgy vélte, ezt is ideje megkóstolni.
– Kicsim, elmondanád az asztali áldást? Persze úgy, hogy mindenki értsen!
A kislány bólintott, és apró kezeit összekulcsolta, lehajtotta fejét, majd jól hallhatóan belekezdett:
– Áldd meg, uram a mai ételünket, és mindenkit, aki ehet belőle. Ámen! – Fejét felemelte, és anyjára nézett, aki mosolyogva bólintott, Martha pedig szedett a picurnak. A következő fogás zöldséges rakott tészta volt, a desszert pedig barackos pite. Clarice meg tudta volna szokni az elé tálalást, és az asztalnemű leszedését, azt meg pláne, hogy elmosogatnak helyette. Hiába, van aki ebbe beleszületik.
– Köszönjük, Martha! – szólt Alice az ebéd után, amikor megjelent egy vele egykorú nő, és a kislányt kézen fogva az emelet felé indultak.
– Miután jóllaktunk, akár folytathatnám is a történetemet. Nem probléma, ha itt maradunk? Starling megrázta fejét; kellemes volt a barátságos konyhában ülni.

***

Alexander meglehetősen elképedve hallgatta aznap délután „régi barátját”, aki azt ecsetelgette neki, mennyire okos, és lenyűgöző gyermeke van. Ezt eddig is tudta, a meglepetést az okozta számára, mikor Eric felajánlotta: szívesen segít lányának felkészülni az egyetemi felvételire.
– Nos, azt hiszem Alice nem avatott be minden részletbe, én ugyanis határozottan ellenzem ezt az egyetemi hóbortot – mondta végül, miközben ellenszenvesen nézett vendégére.
– Alexander, ugyan, nem gondolod, hogy nekem, mint a családtól távol álló, mégis veled baráti kapcsolatban lévő embernek könnyebb lesz őt befolyásolni, mint bárki másnak? – Lord Bloomdale ennél a pontnál hirtelen nagyon kedves lett, még el is mosolyodott.
– Lebeszélnéd a lányomat az egyetemről? – Eric bólintott.
– Szívesen! De ehhez bizony el kell hitetni vele, hogy komolyan felkészítésre jár. Garantálhatom neked, tavaszkor nem fogja beadni a jelentkezési lapját.

A férfi elmosolyodott, hiszen nem is feltételezte, miféle hátsó szándékok vezérlik „barátja” nagylelkűnek tűnő ajánlatát.
– Ebben az esetben még ma beszélek Alice-el. Legalább nem kell aggódnom miatta, mikor nem leszek itthon a nyáron. Ugye rajta tartod a szemed? Nem szeretném, ha ficsúrokkal töltené az idejét.
– Rajta fogom tartani, ezt megígérhetem.
Hannibal elégedett volt a beszélgetés alakulásával, mivel úgy tűnt, nem kell őszig várnia Alice lassú, és szépen eltervezett csábításával. Hamarosan újra találkoznak; ez a gondolat némi izgatottsággal fodrozta meg lelkének nyugodt víztükrét.

Alice este meglepően csendes volt, de az apja olyannyira elmerült közelgő utazásának tervezésében, hogy nem tűnt fel neki. Az sem, mikor a lány ijedtében elejtette a könyvét, amint váratlanul megszólalt:
– Ma itt járt a barátom, Dr. Soares, és megemlítette, mennyire elbűvölő voltál tegnap este. Holnap meglátogathatod, hogy megbeszéljétek, miben tud segíteni az egyetemi felvételidhez.
Alice-nek most esett le, hogy Erik vezetékneve a Soares.
– Apa, köszönöm! Azt hittem, nem egyezel bele az egyetembe! – Alexander letette a határidőnaplóját, és a lányra nézett.
– A barátomnak köszönd. Ő győzött meg, és a számítok a segítségére. Most menj, és vacsorázz, nekem be kell pakolnom. Remélem, nem hozol szégyent rám! – Alice elpirult.
– Apa, tudod, hogy soha nem hoznék rád szégyent...
– Igen, de jobbnak láttam ezt újfent tisztázni. Jó éjt. – A lány bólintott, és elvonult. Alig bírt enni, egyre azon járt az esze, mi lesz majd holnap. Az apja még az országot is elhagyja, és neki meg kell jelennie Ericnél. Ennél tovább nem mert gondolatban menni, mert Martha éles szeme így is gyanúsan méregette. Mikor végre a szobájába ért, azon merengett, most válasszon ruhát, vagy majd holnap? Végül elment, lefürdött, és az ágyba bújt. Hallotta, mikor az apjáért megérkezett az autó, és évek óta először nem érzete kellemetlennek, ahogy elhajt a kocsi. Kiugrott az ágyból, és kitárta a szekrény ajtaját. Majdnem éjfél volt, mire megtalálta másnapra a megfelelő összeállítást, így elégedetten dőlt le aludni.

Reggel a megszokotthoz képest korán kelt. Letusolt, megmosta a haját, és megszárította, majd laposan bekente érzékeny bőrét testápolóval. Maga az öltözés nagyjából öt percet vett igénybe, a fehérnemű fölé krémszínű, egybeszabott ruhát vett fel. Úgy gondolta, talán kissé ünnepélyes ez a darab, viszont nem érezte illőnek valamely itthoni ruháját felvenni. A haját egyszerű copfba fonta, és mikor végzett, beágyazott. Még mindig csak fél hét volt, nem akart korán Ericre rontani, apja pedig nem mondott időpontot, mikor menjen át. Sóhajtott, és elindult reggelizni.

Ha az apja nem volt otthon – ami elég sűrűn előfordult – szívesen reggelizett Martha mellett, a konyhában, ahol mindig sokkal kellemesebb volt a légkör, mint az egész házban.
– Kisasszony, miféle kósza hajnali szél hozta le ma reggel? – Alice elmosolyodott.
– Nagyon izgatott vagyok a mai találka miatt.
– De hisz ez nem egy randevú lesz! – húzta össze szemöldökét az asszony. A lány nem válaszolt, gondolatban egész máshol járt. Arra jutott, kilenc óra előtt igazán illetlenség lenne zargatni a szomszédot, így a reggeli elfogyasztása után újra elővette kedvenc könyvét, és a nappaliban ült le vele. Gondolatait most nem tudta lefoglalni a mű, egyre azon merengett, most újra megcsókolja majd Erik? Igazából szerette volna tudni, a furcsa bizsergés csak annak a pillanatnak szólt, vagy ez már az a csók? Őszintén, nem tudta a könyvekben leírt érzéseken kívül, hogy milyennek is kellene lennie, így hát azokhoz hasonlítva mérlegelt magában. Mindenesetre, szeretett általában biztos lenni a dolgában. Fél kilencig ólomlábakon vánszorgott az idő, akkor nem tudott tovább várni, felvette a ruhához tartozó boleróját, majd a szandált, és elindult.

Érdekes módon a két telek az út felé bővült, így a bejáróról kilépve mintegy tíz perc séta alatt jutott el a szomszéd birtok felhajtójáig. A szomszéd otthona feleakkora volt, mint az övék, viszont nagyjából ugyanolyan messze kellett sétálnia. A hófehér házhoz érve fellépett a teraszra, és enyhén remegő kézzel megnyomta a csengőt. Nem érkezett válasz, így újra próbálkozott. Percekig állt, de nem történt semmi. Akkor egy kicsit lenyugodott, és mintha zongora hangját sodorta volna felé a szél. Lement a teraszról, és az autófelhajtón a ház hátsó részéhez ment. Itt egyre erősödött a zene, és egyből feltűnt, kíséret nélkül játszanak. Ahogy kilépett, hatalmas télikertet látott, ami a ház hátsó része is volt egyben, Eric itt játszott a zongorán. Alice megvárta, hogy egy pillanatig pihenjen, akkor verte meg az ajtó üvegét. A férfi meglepve nézett hátra, majd elmosolyodott, és azonnal indult beengedni.

– Alice, még nem számítottam önre! – szólt, ahogy ajtót nyitott.
– Óh, elnézést, ha alkalmatlankodom. – Eric csonka baljával beinvitálta, ő pedig ámulva nézett szét a buja zöld növények közt.
– Semmi gond, vártam, csak egy kicsit később.
– A zongorának nem túl párás itt a levegő? – kérdezte, ahogy megállt pár lépésre a hangszertől.
– Amennyiben folyamatosan itt lenne, bizonyosan nem tenne jót neki. Csak itt könnyebb elfeledkeznem a zenében.
– Ezt megértem, biztosan sokkal kellemesebb, mint egy nappaliban.
– Ha szeretné, kipróbálhatja, mennyivel kellemesebb.

A zongora felé bólintott, Alice pedig örömmel ült le. Vett egy mély levegőt, ujjait a billentyűkre helyezte, és belekezdett Beethowen Holdfény szonátájába.
– Andante! – figyelmeztette Eric, majd nézte, ahogy a lány játszik. Elmosolyodott, ahogy hallgatta. Kicsit ugyan mereven ült, de valószínűleg ez a megfelelési kényszer egyik tünete volt nála. Tökéletesen váltott ritmust, kivívva Eric elismerő tekintetét.
– Nos, kedvesem, most szívemből tapsolnék, ha tehetném. Igen jó tanára volt, azt hiszem.
Alice elpirult a dicsérettől, és felállt a székről.
– Köszönöm.
– Nos, jöjjön, nézzen szét nálam egy kicsit. – Alice zavartalanul karolt felé nyújtott baljába, és ezzel át is ment az első, neki szánt vizsgán. Általában viszolyogtak megérinteni csonkolt kezét. Bejárták az alsó szintet, végül a konyhában kötöttek ki.
– Ha jól látom, nincs személyzet – jelentette ki a lány.
– Nos, ez a ház igazán nem olyan nagy, hogy ne tudnám ellátni egymagam a vezetését. Egy teát? Alice bólintott, és pár perc múlva már a vízforraló sistergése törte meg a csendet.
– Nos, meséljen, tudja már, miből lesz szüksége korrepetálásra?
– Hát, igazából nem. Nem lenne nagy baj, ha az iskoláig csak beszélgetni járnák át? Mint mondtam, nincsenek olyan emberek az életemben, akikkel beszélgetni lehet. – Erick bólintott.
– És, miről szeretne beszélgetni?
– Azt mondta, önellátó. Ezek szerint egymaga is főz?
A férfi bólintott.
– Esetleg lenne kedve velem főzőcskézni? – Alice szeme lelkesen megcsillant.
– Hacsak nem valami állatot készít, szívesen leszek kukta.
– Akkor ma gyümölcskenyeret fogok sütni, csak az ön kedvéért, Alice.

Nem sokkal később egy kötényt adott a lánynak, és együtt láttak neki a sütemény összeállításának. A doktor konyhai pályafutásának kezdetével szórakoztatta a lányt, és mikor a tészta már a sütőben pihent, elővett egy üveg bort.
– Csak egy kicsit ihat belőle, rendben? – Alice bólintott. Meglepetésére újra teljesen feloldódott köztük a hangulat, és ő nagyon jól érzete magát. A konyha úgy volt felszerelve, hogy Eric számára ne legyen nehézség egyebek közt egy borosüveg felnyitása sem, így hamarosan egy pohár
Sogno-val koccintottak.
– A barátságra – mondta Erik.
– És a tanulásra – válaszolt Alice. Habár csak egy pohárnyi bor volt, a lányt így is megszédítette, ahogy kell. Az ebédre feltálalt gyümölcskenyér fölött kissé idétlenül vihogott, elnézést kért, majd újra nevetgélni kezdett. Mikor fel akart állni az asztaltól, majdnem felbukott a saját lábában, és ha Eric nem lép utána, valószínűleg elesik.

– Nem akartam ennyi bajt okozni – mondta, miközben a férfi ölelő karjaiba kapaszkodott.
– Ha tudom, hogy ennyire nem bírja az alkoholt, nem adtam volna egy kortyot sem. Na, jöjjön szépen, itt a kanapén kiheverheti ezt a sokkot.
Eltámogatta a lányt odáig, és leült vele együtt. Ahogy a szemébe nézett, egy pillanatra megrendült. Alice érdekesen bámult rá, és habár a szemei csillogtak, erősen kétséges volt, hogy az alkohol miatt.
– Kedvesem, az apja megbízik bennem, de ha ilyen közel van, kétségeim támadnak az ígértetem betartásával kapcsolatban.
Alice-nek bátorságot adott a szesz, így visszakérdezett:
– Mit ígért apámnak?
– Hogy magán tartom a szemem. – A lány mosolya szélesebb lett.
– Akkor csukja be a szemét.
– Nem tehetem. Olyan ritkán van részem ilyen közel lenni önhöz, hogy nem hagyhatom ki egyetlen pillanatát sem, amíg láthatom.
– Kezdek összezavarodni – suttogta a lány, miközben lassan egyre közelebb hajolt Eric arcához.
– Akárcsak én, Alice.

Órákkal később, már a saját ágyában, a történtekre gondolt. Tehát nem csak a hajnal varázsolta olyan nagyszerűre azt a csókot! Most viszont komoly bajban volt. Ma délután már olyasmit is akart, amire eddig még gondolni sem nagyon mert, és ettől egy kicsit megrémült. Még jó, hogy Eric idejében észbe kapott, és szépen hazakísérte. Szinte még most is érezte a férfi forró ajkait a nyakán, és ahogy újra erre gondolt, megint fellobbant benne az új, ámde egyre ismerősebb vágyakozás. Sokáig csak hánykolódott, mire álom jött a szemére. Nem is gondolta, hogy a szomszéd házban Lecter doktor hasonlóan zavaros lelki állapotban sétál a dolgozószobában lévő porté fölött, és azon mereng, hogy fogja visszatartani ezt a forróvérű lányt, legalább még fél évig, ha nem tovább. Legjobban a saját gyengesége lepte meg, az, mennyire erősen sikerül nagyszerű önuralmát egy pillanat alatt elsöpörnie Alice-nek. Dühösen csapta le poharát az asztalra, és farkasszemet nézett Clarice képével. Bárcsak kézben tudná tartani most a dolgokat!

***

– Azt mondja, már az első alkalommal az övé lett volna? – kérdezte meglepve Clarice.
– Igen, már akkor. Persze, nagyon sokat kellett még várnom, és sokszor elég nehéz volt ez nekem, de ő először eljegyzett, és elvett. Addig nem ért hozzám. – Alice ábrándozva kinézett az ablakon, ahonnan látni lehetett a tisztuló eget. Starling most először látott a szemében bánaton kívül mást is.
– Tudja, nekem akkor nagyon sokat jelentett a figyelme. Életemben először éreztem magam szépnek, és okosnak is. Soha nem mulasztott el egyetlen dicséretet sem, amitől jelentősen nőtt az önértékelésem.
– Ez a nyár elején történt, sokszor találkoztak őszig? – Alice visszafordult.
– Igen, de többet nem követte el azt a hibát, hogy inni adjon nekem, így nem volt merszem lépni felé. Magamban persze szenvedtem, pláne, mikor a fejembe vettem, hogy új nyelvet tanuljak. Akkor csak Franciául és Olaszul beszéltem, ő tanított angolul. Mikor írtam, sokszor a vállam fölé hajolt, és onnan nézte, mit csinálok. Éreztem, ahogy a lélegzete a bőrömhöz ér, és olyankor igen nehezemre esett koncentrálni. Számomra meghökkentő vonzása volt. A kisugárzása, és az illata, ahogy beszélt hozzám, minden együtt nagyon mély hatással volt rám. Ha véletlen hozzámért, azt kívántam, bár többször tenné meg, de látszólag úgy döntött, megtart egy bizonyos távolságot.
– Megkérdezhetem, meddig tartott távolságot?
– Persze. Egészen pontosan szeptember tizedikéig.