Találka Alice Lecterrel

Előszó
Aki olvasta Thomas Harris regényét, tisztában van vele, mennyire más a filmbeli befejezés. Én tovább gondoltam, mi lenne a film folytatása. Évek óta dédelgettem ezt a történetet, és örömmel láttam, hogy megnyitották ezt a kategóriát, szinte mintha csak az én kedvemért tették volna. A sztoriban nem lesznek gyilkosságok, ez arról szól, hogy kedvenc doktorunk hogyan élt azután, hogy Clarice Starling miatt a kezéről lemondva elhagyta Amerikát. Remélem lesz akinek tetszeni fog az én verzióm.






egy


Az eső kitartóan verte az ablak párkányt, és frissen főzött kávé illata töltötte be a hálószobát. Egy hónapja, hogy nem az óra csörgése keltette Clarice Starling különleges ügynököt. Épp ennyi ideje kezdte meg a szabadságát, amelyet később szülési szabadság fog követni. Jólesőn kinyújtózott, majd felült az ágyban, és puha házi papucsába bújt, végül a köntösérét nyúlt, és magára terítette. Az ágyat megigazította, majd egy minta nélküli, barna takaróval terítette le. Ezután lesétált a lépcsőn, egyenesen a konyhába ment.
– Szia édes! Hogy vagytok ma? – kérdezte férje, David. A nő leült az asztal mellé, és rámosolygott a jóképű fickóra. Igazán szerencsésnek tartotta magát, amiért megismerhette. Százkilencven centi magas, a haja fekete, szemei pedig kék színűek. Sokan modellnek tartották, de foglalkozását tekintve asztalos volt.
– A kicsi egész éjjel tombolt, úgyhogy ma komoly tatarozásra lesz szükségem, ha emberek közé akarok menni.
David elé tett egy csészét, kávét töltött bele, és megpuszilta a homlokát.
– Ugyan, te most is gyönyörű vagy!
Clarice-nek jólesett a bók, ő ugyanis már egyre kevésbé látta magát vonzónak. A hasa mintha külön életet élt volna; egyik napról a másikra szó szerint teret hódított magának, és látványosan megnőtt. Nem mintha tagadni akarta volna állapotát, csak egy kicsit váratlan volt számára a hirtelen átalakulás. „Végül is öt éve erre vágytam, most miért nem élvezem?” – tette fel magának a kérdést. Sajna a válasszal is tisztában volt, mégsem emlékezhetett erre. A baba David gyereke, és kész, ezen nincs mit tovább gondolkozni...

A telefon csörgése szakította meg a csendet. A férfi vette föl, és egy perc múlva átnyújtotta neki a telefont:
– Az irodából keresnek, Clint Perssal az – Clarice átvette, és a füléhez emelte a készüléket.
– Itt Starling, hallgatom.
– Bocsásson meg, amiért most zargatom, de tényleg nem volt más választásom. Levelet kapott egy bizonyos Alice Lectertől. – A nővel megfordult a szoba. – Beszélni akar magával. Szeretném ha bejönne, persze nem muszáj...
– Fél óra múlva ott vagyok! – szakította félbe, és már állt is fel az asztaltól. A kagylót letette, miközben elindult felöltözni.
– Clar, mi történt? – szólt a férje, és utána indult, hogy hallja a választ.
– Emlékszel, mikor meglátogatott a kórházban Lecter doktor? – David bólintott. – Megemlítette nekem, hogy elvesz feleségül egy Alice nevű lányt, és Persall most azzal hívott fel, hogy Alice Lecter engem keres, beszélni akar velem. Valami történt, mert a doktor nem merte volna megkockáztatni vele az utazást.
Végzett az öltözéssel, és már indult is lefelé.
– Ugye nem kell mondanom...
– Vigyázok magamra, és ha olyan az ügy, nem vállalom. Sietek!
Egy puszit nyomott a férfi arcára, és a tőle telhető leggyorsabb tempóban ment a kocsihoz.

Az agya folyamatosan kattogott, amíg az iroda elé nem ért. A portán kitöltötték a vendégeknek járó kártyát, és ezzel jutott tovább, egész Persall irodájáig. Az ajtón bekopogott, és belépett.
Evelin, a titkárnő épp telefonált, intett neki, és a fal mellett lévő székek felé mutatott, hogy üljön le. Clarice itt egy kicsit kifújta magát, mert jó pár perc eltelt, mire Evelin végzett, és beszólt a főnökének, aki azonnal kijött.
– Á, Clarice, üdvözlöm. Jöjjön kérem!
A szobában egy hatalmas íróasztal elé ültette le, majd ő maga is helyet foglalt a szemben lévő széken.
– Íme a levél. – Egy felnyitott borítékot tolt elé, amiben címeres levélpapíron a következő állt:


„ Starling ügynök!

Férjem végakaratának megfelelően keresem meg önt, igen fontos személyes ügyben. Át kell önnek adnom azt az örökséget, amely megilleti. Kérem, amennyiben szeretné átvenni, jelentkezzen a Napfény út nyolc alatt. Ott további utasításokkal látják el.
Üdvözlettel: Alice Lecter”

Clarice kezében megremegett a levél, majd Persallra nézett.
– Nos, nem kell odamenjen, ha nem akar. Ez tulajdonképp magán jellegű találkozó, így nem kell róla beszámoljon nekünk. Viszont ha Dr. Lecterről van szó, számítunk a jelentésére.

Clarice bólintott. Hát persze, hogy számítanak rá, a levelet felbontják, és nem kényszerítik semmire. Életében nem látott még ilyen ostoba bandát, hiszen a doktor évekig úgy járkált ki-be az országban, hogy sosem kapták el, őt pedig minden alkalommal meglátogatta. Utoljára épp hat hónappal ezelőtt. Azóta nem jött róla hír, ezt a levelet sem tekinthetik annak. Vett egy nagy levegőt, és megnézte újra a címet. Mindössze öt utcányira volt, ezért az irodát elhagyva arra indult el.

A Napfény út már kertvárosi övezetnek számított, hatalmas családi házakkal, szépen gondozott gyeppel. Ő is szeretett volna itt lakni, de be kellett érjék tehermentes lakásukkal. Nem mertek hitelt felvenni, a megtakarításukat pedig arra az időre tették félre, amíg Clarice a kicsivel otthon lesz. A házak számozása visszafelé haladt, és a figyelmét nem kerülte el az utcában álló legszebb épület. Ide kellett jönnie. Leparkolt az út szélén, és próbálta magát összeszedni, végül zaklatott lélekkel szállt ki az autóból. A pázsiton keresztül futó mészkő járda lapjait figyelte, és azon tűnődött, a ház Lecter doktor tulajdonában van-e, valamilyen álnév alatt, vagy innen tovább kell mennie. Az ajtóhoz három lépcsőfokon jutott el, és remegő kézzel megnyomta a csengőt, aminek kellemes dallama még kint is hallható volt.

Hamarosan egy idősebb nő nyitott ajtót.
– Jó napot, Clarice Starling vagyok. Egy bizonyos Alice Lecter azt üzente, itt kapok információkat a hollétéről. Beszélni szeretne velem.
Az asszony végigmérte, mielőtt válaszolt.
– Jöjjön, Mrs. Lecter már várja önt.
Starling épp csak egy cseppet volt meglepve azon, hogy itt van a nő. Úgy találta, igazán illik hozzá ez a fényűző otthon, mert a berendezésre ez volt a legmegfelelőbb szó. A házvezetőnő elvette tőle a kabátot, és elindult előtte. Az előszoba hatalmas nappaliba vezetett, innen lépcső vitt az emeletre, és egy hatalmas boltív a nyitott konyha felé. A falakon drága festmények, és aranyozott tapéta; a bútorok antik darabok egytől egyig. A kert felé panoráma ablak nyílt, és egy zongora állt előtte.
– Kér esetleg egy kávét vagy egy teát?
– Egy tea jól esne, köszönöm – válaszolt, miközben a konyha felé távozó nőt nézte.

– Üdvözlöm, Clarice Starling.
Kellemes szoprán hang érkezett az ablak mellett lévő függöny felől. Clarice észre sem vette eddig a neki háttal álló nőt. Fekete ruhája összeolvadt a függöny színével, akárcsak a haja. Most megfordult, és volt alkalma jól megnézni Alice Lectert. Az első, ami feltűnt, hogy nagyon fiatal, majdnem feleannyi idős mint ő. A másik, hogy jól látszóan ő is várandós volt. Zöld szemei érdeklődve figyelték, végül farkasszemet néztek.
– Foglaljon helyet, Martha azonnal hozza a frissítőket.
Alice a dohányzóasztalhoz sétált, és leült a szemben lévő kanapéra.
– Nem kell félnie, nem harapok. Jöjjön, üljön ide.
A mellette lévő fotelra mutatott, és Clarice végre elindult, hogy helyet foglaljon.
– Bocsásson meg, nem számítottam rá...
– Higgye el, nekem sem könnyű most. Pláne ebben az állapotban, amint látja, de azt hiszem nem nagyon kell magyarázkodnom. Szerintem nagyjából ugyanott tartunk.

Starling zavartan bólintott, és az asztalra nézett, amelyen több művész mappa hevert, és egy jókora doboz.
– Nos, gondolom felettébb kíváncsi, hogy miért is szerettem volna önnel találkozni.
– Igen, mivel valamiféle örökséget említett a levelében.
– A férjem, Dr. Hannibal Lecter négy hete elhunyt. Az ő kérésére kerestem fel magát. Már régóta szerettem volna látni, hogy milyen lehet valóságban...
– Mit mondott? – vágott a szavába Starling. – A doktor meghalt?
Alice bólintott, majd gyorsan letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Clarice hirtelen úgy érezte, mintha megszédült volna. Vége, nem kell többé tartania tőle, hogy felbukkan, és majd követeli a babát.

– Tudja, még a halálos ágyán is magát emlegette. Maga ott volt minden egyes nap, amíg együtt voltunk, minden kellemes percet sikeresen tönkretett, és most... Nekem kell teljesítenem Eric végakaratát.
– Eric? – kérdezte Starling meglepve.
– Igen, ez volt az álneve, mikor megismerkedtünk, és én élete utolsó pillanatáig így hívtam.
– Tudta, kicsoda ő?
Alice megrázta a fejét.
– Nem, csak a temetés után derültek ki előttem a titkai. Minden addig zárva tartott ajtó kinyílt akkor. Addig csak messziről gyűlöltem magát, most pedig eljött a találkozás pillanata. Ne féljen, nem fogom bántani, az nem az én stílusom.
– Mégis hogy ismerte meg magát? Mikor? – Alice felnézett, Martha közeledett feléjük egy tálcával, és azon két csészével.
– Köszönöm, Martha. Ha kell valami, szólok. – Az asszony bólintott, és elvonult.

– Az nagyon rég volt. Idén tizenegy éve, ha pontos akarok lenni. Azóta sok minden történt. A felesége lettem, gyerekeink születtek...
– Gyerekeik? – Clarice döbbenete leírhatatlan volt. Erről sosem mesélt a doktor, egyetlen gyerekről tudott, akit elvesztettek.
– Igen. Az első, Mischa sajnos halva született. Neki esélye sem volt, pedig Eric mindennél jobban szerette volna azt megadni neki. A második, Hannah ma már kilenc éves nagylány. Emma hét éves, és Clarice három – Starling hitetlenkedve nézett Alice-re. – Igen, ő adta neki a nevet, én majdnem elvéreztem a születésekor, nem tudtam beleszólni, ráadásul egészen a legutóbbi hetekig nem tudtam, miért volt olyan fontos ez a név.
– Akkor miért vállalt még egy gyereket? Nem veszélyes?
– Az orvos nem ellenezte, hogy megtartsam, és kisfiú lesz – boldogan tette kezét gömbölyödő hasára, A nő pedig elborzadva gondolt arra, mi lesz ha Hannibal fia az apja nyomdokaiba lép? Végül is ő már nem fog beleszólni a nevelésébe, hátha ez a fiatal asszony olyan tanítást tud neki adni, ami meghatározza a jövőjét.
– Megkérdezhetem, hol a többi gyerek?
– Persze. A nagyobbak a magániskolában, Clar pedig itt van velem. Nem szándékozom néhány napnál tovább időzni, így mire hétvégén hazamennek, én is otthon leszek. Egyéb kérdés?
– Hát lenne. Milyen sűrűn járt át ide Lecter doktor? Mikor volt utoljára?
– Legutóbb akkor, mikor megállapították nála a májrákot, olyan fél éve körülbelül.

Clarice elsápadt, és kortyolt egyet a teából. Hát akkor mégsem álom volt, és neki ezzel szembe kell néznie, ez nem lehet igaz!
– Esetleg elmesélhetem, milyen ember volt ő igazából. Nem hiszem, hogy maga valaha látta úgy ahogy én.
– Egy sorozatgyilkos szörnyeteg volt! – vágott közbe a nő. Alice arcába szín futott, és dühösen meredt rá.
– Így gondolja? Maga talán különb lenne? Hiszen maga miatt inkább a saját kezét vágta le, mert annyira szerette, hogy nem tudott volna kárt tenni önben! Tönkretette az életét, az életünket... Au!

Martha a semmiből termett mellette, és aggódva nézte az összegörnyedő asszonyt.
– A doktor figyelmeztette, hogy nem szabad magát felizgatnia! – Alice mélyeket lélegzett, miközben Starling is aggódva figyelte.
– Már jól vagyok, minden rendben. Tökéletesen rendben van minden, nem kell idegeskedni.
Lassan kiegyenesedett, és az idős nőre nézett, majd kezével elhárító mozdulatot tett. Martha bólintott, és visszavonult.
– Voltak jelentősen megviselő események az életemben, és fel kell nevelnem a gyerekeimet. Muszáj lesz egy kicsit kontrollálni magamat. De nem tudok elsiklani a történtek fölött, főleg, hogy mindig magánál lyukadunk ki végül.
– Nem értem, hogyhogy nálam?

A zöld szempár fürkészve figyelte, majd Alice megcsóválta a fejét.
– Úgy látom, ügynök létére elég nehéz a felfogása. Szerette magát, sajna még nálam jobban is, pedig én megadtam neki mindent, amit csak egy nő megadhat a szerelmének. Otthont teremtettem, gyereket szültem, és mellette voltam, ha szüksége volt rám. Maga itt tovább lépett, eszébe sem jutott hogy az érzéseit, már ha voltak egyáltalán, akárcsak egy kicsit is előtérbe helyezte volna. Pedig csodálatos élete lett volna mellette. Én annak mindössze a morzsáit kaptam, amit maga eldobott. Amikor otthon volt, a tenyerén hordozott, és boldog voltam. De amikor elment napokra, sőt hetekre, a szívemet mintha kitépték volna. Féltékeny voltam minden percre, amit velem, vagy velünk töltött. El tudja képzelni, hogy a férje elmenjen otthonról úgy, hogy semmit nem tud róla?

Clarice megrázta a fejét. Tényleg nem tudta még csak elképzelni sem, hogy David elmenjen, és ő ne tudjon róla semmit. Hirtelen megsajnálta ezt a fiatal nőt, hiszen nagyon jól át tudta érezni a helyzetét, hiába nem került még hasonlóba soha.
– Nos, tudomásom szerint mindig magához jött. Ha nem is kereste meg személyesen, mindig valahol a közelében volt.
Az asztalon levő legfölső mappa felé nyúlt, egy könnyed mozdulattal felnyitotta, és Starling felé fordította a legfölső ceruza rajzot. Ahogy meglátta a képet, szája elé kapta a kezét: őt és Davidet ábrázolta, mikor kijöttek az esküvő után a templomból. Az úton kellet álljon ehhez a nézethez, és az agya azonnal forogni kezdett. Az út szélén parkoló autók közt tényleg nem lehetett egyből kiszúrni, ráadásul a tökéletes memóriája miatt elég volt csak pár percet néznie őket. Tehát folyamatosan figyelte az elmúlt tíz évben...
– Látom, igencsak meglepődött. Ezek a képek mind magát illetik, otthon tovább nézegetheti őket.
– Mami!
A vékonyka hangra mindketten felkapták fejüket. Clarice Lecter épp a lépcső aljában állt, és őket nézte.
– Szervusz, drágám! Idejöhetsz köszönni a vendégünknek.

A kislány odaszaladt édesanyjához, Starling pedig lehűlve nézte, olyan gyönyörű volt. Szőke haja csigákban omlott a hátára, arca olyan ovális, mint az anyjáé, a szemei... Azok úgy tekintettek rá, mintha Lecter doktor nézte volna. Erre a gondolatra borzongás futott rajta végig.
– Üdvözlöm. – Starling elmosolyodott.
– Szia! Clarice Starling vagyok.
A gyermek szeme kikerekedett.
– Nahát, ugyanúgy hívnak, mint engem!
Alice dorgálóan rászólt.
– Kincsem, tudod, hogy az idősebbeket magázni illik, így adjuk meg nekik a tiszteletet. – A szürke szempár anyjára villant, és a kicsi bólintott, majd újra Starlingra nézett.
– Elnézést, nem akartam tisztelten lenni, csak meglepett, hogy ugyanaz a keresztnevünk.

Starlingot ledöbbentette egy három éves gyermek ilyen megnyilvánulása, majd eszébe jutott, hogy az apja is kivételes intelligenciával rendelkezett. Viszont ebből a jelenetből azonnal leszűrte, miért épp Alice-re esett a doktor választása: neki mindennél fontosabb volt a jólneveltség, és ezek szerint ő kifogástalan viselkedésre tanította a gyerekeit. A nőben feltámadt a kíváncsiság Alice Lecter iránt, így megkockázatozott egy kérdést:
– Mesélne nekem az együtt töltött évekről?