Lánykérés, következményekkel

A doktor épp rajzolt, mikor megszólalt a csengő. Letette a szenet, és az övébe dugott törlőt használta ujjai letisztítására. Mikor ajtót nyitott, meglepődött, mert Alice-re számított, és nem a házvezetőnőjükre. Az asszony idegesen tördelte kezét, látszólag igen kellemetlenül érezte magát.
– Miben segíthetek? – kérdezte végül Eric.
– Uram, azonnal át kell velem jönnie, Alice kisasszonyt szanatóriumba akarják vinni! Segítenie kell neki!
Eric nem értette, mi történt, de az megrémítette, hogy a lány azért nem jelentkezett, mert lebetegedett. Ő biztos volt benne, túl nagyot csorbult legutóbb a büszkesége, és ez az elmaradás oka. Visszalépett, felkapta a ház kulcsát, bezárta az ajtót, majd követte a nőt, aki egy szót sem szólt. Azt már túlzásnak tartotta elmondani, mit hallott a kisasszonytól. Ehhez nincs köze, majd lerendezik egymás között.
Alice szobájának ajtaja előtt megállt, és feszülten nézett a férfira.
– Ha szükség lenne rám, a kisasszony ágya mellett találja a személyzeti hívót.
Eric bólintott, és kopogott. Nem kapott választ, így benyitott. Martha elindult vissza, a saját „birodalma” felé, ezért belépett a világos szobába. Igazi lányszoba volt, mennyezetes ággyal, virágmintás tapétával, és ugyanilyen sötétítő függönyökkel. Alice alig látszott ki a takaró alól. Az ágy mellé karosszék volt húzva, de úgy döntött, nem oda fog leülni. A matracra telepedett le, és megcsóválta fejét. A lány arca beesett volt, és szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Alice! – Nem érkezett válasz, ezért közelebb hajolt, és finoman cirógatni kezdte a lány arcát.
– Alice, beszélnünk kell.
A kék szempár bizonytalanul csodálkozott rá.
– Azt hallottam, el akarnak vinni valami szanatóriumba.
– Nem gondoltam, hogy bármi velem kapcsolatos hír érdekelne – válaszolt szemrehányóan.
– Mi történt? Beteg vagy, azért nem jöttél át?
– Nem. Azért nem mentem, mert nem tudtam elviselni több elutasítást.
– Hm. Pedig, ha jössz, akkor el tudtam volna mondani, miért akarok várni. Most megteszem, és szeretném, ha szépen végighallgatnál. Rendben? – A lány bólintott.
– Tehát, mint gondolom, észrevetted, én nem vagyok már egy taknyos kis kölyök, aki olyan sűrűn cserélgeti a barátnőit, mint az alsóját. Nekem nagyon komoly terveim lennének, de nem tehetem meg, hogy azt kérjem tőled, ilyen fiatalon kösd le az életed mellettem. Ez nem volna tisztességes, és bármilyen nehéz, de épp ezért nem szeretném, ha rám pazarolnád az idődet.
Alice alig bírta visszatartani a sírást.
– Tudod, az ezzel az egyetlen baj, hogy életem tizenhét éve alatt soha, senki nem vett észre. Apám tett róla, hogy olyan legyek, mint egy aranykalitkába zárt madár. Te voltál, aki kinyitotta az ablakot, és te vagy, aki nem akarja kinyitni ennek a kalitkának az ajtaját.
– Én nem élném túl, ha a madárkám egy nap elszállna tőlem. – Alice felült az ágyban, és hideg kezével megfogta Eric jobbját.
– A madárkád soha nem fog elhagyni, hiszen Te volnál az, akinek az életét köszönheti.
– Alice... – magához ölelte a lányt, és hitetlenkedve gratulált magának a nagyszerű tervezésért. Biztosan tudta, tökéletesen választott.
Alexander megrökönyödve látta, ahogy Martha egy ételes tálcával vág át előtte, és a lépcső felé tart. Követte, de a folyosón megállt, mikor a nő benyitott, és megütötte fülét lánya nevetése. A gyomra összerándult, vett egy mély levegőt, és követte Marthát. Amikor belépett, összezavarodott.
Az ágy bal oldalán Eric ült, és egy rajztömbbe firkálgatott, Alice pedig láthatóan kicserélve, épp az elé rakott tálcáról kezdett csipegetni. Martha mosolygott, őt pedig mintha észre sem vették volna, így belépett, és egy kicsit erősebben csukta be az ajtót. Egyszerre minden szempár felé villant.
– Nahát, barátom, úgy tűnik, a te látogatásodra volt szüksége a kis hölgynek. – Hangja ellenségesen csengett, mert feltűnt neki valami Alice szemében, ami ezidáig elkerülte a figyelmét. Hogy lehetett ilyen vak? A kölyök szerelmes!
– Igen, Alexander, igazad van. Le kellett tisztáznunk néhány félreértést.
– Azt hiszem nekünk beszélnünk kell. – Eric állta a tekintetét. Letette a tömböt, és felállt a székről, majd meghajolt a lány felé.
– Elnézést, most távoznom kell. – Alice bólintott, ő pedig elindult a roppant felbőszült Lord felé. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Alice Marthához fordult.
– Segítsen nekem! Tudnom kell, miről beszélnek.
Egy perc múlva már köntösben, mezítláb lopakodott az apja könyvtárszobájának ajtajához. Rá sem kellett tegye a fülét, még így is hallotta, amint az apja dühösen üvöltözik.
– Arról volt szó, hogy lebeszéled az egyetemről, nem pedig hogy elcsábítod!
– Nem tettem benne kárt! Ne vádolj olyannal, ami meg sem történt, kérlek! Legalább a gyermekedben megbízhatnál, ha bennem nem is!
– Hah, majd épp benne? Szerinted miért zártam el a világtól? Olyan, mint az anyja! A szeme, a haja, a járása, a vére is! Ha egyszer odaadja magát valakinek, egy utolsó rihe lesz! – Alice a szája elé kapta a kezét. Mi? Miért mond ilyeneket az apja?
– Alexander, a lányodról beszélsz! – Most már a doktor hangja is ingerült volt.
– Tudom nagyon jól! El sem hiszem, pont benned bízok meg, és ez történik!
– De hát, nem történt semmi!
– Ugye, te sem gondolod, hogy ezt elhiszem? – Alice ennél a pontnál nyitott be.
– Apa! Még szűz vagyok! Ha nem hiszed, akár egy orvoshoz is elvihetsz! – A férfi lángoló tekintettel meredt rá.
– Arra mérget vehetsz! Takarodj a szobádba! – A lány hátat fordított, és amennyire gyorsan csak tudott, eltűnt.
– Ha kiderül, hogy hazudtok, az életeddel fizetsz! – Eric megrázta a fejét, látta, hogy az elborult elméjű apát semmivel nem tudja meggyőzni.
Alexander már másnap elvitte a lányát egy nőgyógyászhoz, aki megerősítette amit mindketten állítottak. Ahogy felkelt a vizsgálóasztalról, Alice odaköpte az apjának: „gyűlöllek!” A férfi nem reagált semmit, de mikor haza értek, elkapta a lány karját, és olyan erősen szorította meg, hogy fájdalmat okozott vele.
– Anyád a szégyen miatt halt meg, amit a fejemre hozott. Remélem, van benned annyi Bloomdale vér, hogy te nem teszed ezt majd a férjeddel! – Elengedte, és otthagyta a lányt, aki Marthához ment. Ő talán tud valamit erről az egészről...
– Martha, mesélne nekem arról, amit apa mondott? Hogy anya a szégyen miatt halt meg? – kérdezte nem sokkal később az asztalnál ülve. A nő sóhajtott egyet, de hát, most már úgyis felesleges titkolóznia a lány előtt. Talán még az ő bajára is megoldás lesz.
– Hát, ennek nagyon sok éve már, kisasszony! Tudja, az anyja másba volt szerelmes, mikor férjez ment. Soha nem is szerette az urat, csak a szüleiknek ez jó alkalom volt a nemes családok egyesítésére, így nem hallgatták meg Vivien kisasszonyt. Csak maga miatt nem lett előbb öngyilkos, a nászútról más úgy jött haza, hogy a szíve alatt hordta önt. Azt mondta nekem, maga nem tehet semmiről, és joga van az élethez. Aztán, mikor négy hónap múlva elapadt a teje... Egy éjjel felmászott a Francia birtok legmagasabb pontjára, és leugrott. Azonnal meghalt. Ne aggódjon, ha annyira szereti Dr. Soarest, ne aggódjon amiatt, amit az apja mondott! Sajna az édesanyja sosem szerette őt, és itthagyta egy kicsiny lánygyermekkel. Ne nehezteljen egyikőjükre se ezért.
Alice leforrázva sétált a szobájába, és a nap további részében azon merengett, amit megtudott az édesanyjáról. Este, fürdésnél vette észre a feketés-lila foltokat a karján, ott, ahol az apja megszorongatta. Szeptember vége volt, már korábban sötétedett, de nem akart kockáztatni, így a kerti kiskapuhoz szökött ki, és ment át a szomszédba. Eric meglepetten nyitott ajtót, de boldogan zárta a karjaiba.
– Megszöktem – vallotta be Alice, mikor a férfi egy perccel később bezárta mögötte az ajtót.
– Hát, talán nem ez volt a legjobb ötlet.
A lány felhúzta pulóvere ujját, és megmutatta a foltos karját.
– Mit csinált? – kérdezte Eric dühösen.
– Megszorongatott, és durva dolgokat mondott nekem. Félek tőle! Nagyon megváltozott, eddig sosem volt velem erőszakos.
– Én valahol megértem, hogy aggódik, viszont nem helyeslem ezt a kedvesen meggyőzőnek nem mondható módszert. Itt szeretnél maradni? – A lány bólintott, és magabiztosan bevonult a ház belső felébe.
Majdnem éjfél volt, mikor végül hazament, mert nem merte vállalni, hogy reggel az apja rájuk törjön, inkább otthon éjszakázott.
Alexander elkeseredett döntést hozott magában ez idő alatt. Azt gondolta, talán ha elviszi egy kis időre Eric közeléből a lányát, majd minden megoldódik. Alice-nek még csak esélye sem volt szólni, mert másnap kora reggel indultak. A lány mindössze egy váltás ruhát vitt magával...

***

– Az apjának ugye nem lett igaza? – Clarice-t teljesen elvarázsolta a történet, bármennyire is kellemetlen felismerés volt ez számára.
– Nem, természetesen nem. Minden távol töltött nap úgy telt el, hogy Eric járt a fejemben. Ha valami szépet láttam, azt lefotóztam, vagy ha tehettem, akkor magamhoz vettem. Azért, hogy hazaérve megosszam vele.
– Meddig utazgattak?
– Decemberben tértünk haza. Megjártuk Chilét, Afrikát, Európa több országát is.
– És mi történt? Mit szólt a doktor? Mikor találkoztak újra? – Alice elmosolyodott, ahogy a szemben ülő nőt nézte. Mintha egy pillanatra elfelejtette volna, kiről is beszélnek, de azért nem táplált vele szemben túlzott elvárásokat.



***

December tizedikén igen hűvös volt, mikor hazaérkezett Torinóba. Alexander ezúttal nem tartott vele, mert karácsony előtt el kellett még pár dolgot intéznie, így a lány első útja sem az otthonába vezetett. Reszkető kézzel nyomta meg a csöngőt, és idegesen várta, hogy végre nyíljon az ajtó.

Eric utóbbi két hónapja szervezkedéssel telt, és nagyon megörült, mikor ajtót nyitott, habár a látvány meghökkentette: a vajszínű kalap alól barna tincsek látszódtak ki.
– Alice! Már azt hittem, apád sosem enged haza! – Magához ölelte a lányt, és megdöbbent, mennyire jó ez az érzés.
– Menjünk beljebb!
A házban, alig vette le a kabátját, újra megölelték egymást. Mindketten várták már ezt a napot, és most meg sem tudtak szólalni, pedig mesélni való bőven lett volna. Végül pár perc után Eric egy kicsit eltolta magától, és hitetlenkedve tekerte ujja köré az egyik tincsét.
– Apám még azt is megengedte, hogy átfessem a hajam. Így sokkal jobban nézek ki, szerintem.
– Alice, te akkor is, és most is gyönyörű vagy. A szépséged nem a hajadtól függ, az belülről árad.
A lány elpirult ettől a bóktól, majd észbe kapott, elengedte a doktort, és visszalépett a kis bőröndért.
– Ezeket, neked hoztam – emelte fel, és a férfi kezét megfogva, elindult a nappaliba. Ott letette az asztalra, és felnyitotta, majd egyesével kipakolt belőle mindent, miközben mesélt, mesélt. A doktor kedvtelve hallgatta, és újfent meggratulálta magát a választása miatt. Alice az elmúlt két hónap alatt is folyamatosan rá gondolt, és egy kicsit kellemetlen volt ezt beismernie, de a lány rendszeres látogatásai nélkül magányosnak érezte magát, amire nem volt példa hosszú évek óta. Az új hajszínnel pedig olyan komolynak tűnik.

Miután a bőröndöt kipakolta, csak egy fa levele maradt a kezében, és azt forgatta. Eric úgy érzete eljött a megfelelő pillanat, és felkelt a fotelból.
– Innál egy csésze teát?
– Igen, köszönöm.
– A télikerten szolgálom fel – mondta Eric, és elindult a konyha felé. Alice is felkelt, és átsétált a zöldellő növények közé. A doktor pár perc múlva követte, de a kezében egyáltalán nem teáscsészét tartott, hanem egy kicsi, kék, bársony borítású doboz. Féltérdre ereszkedett a meglepett lány előtt, és jobb kezét felé emelte, majd egy ügyes mozdulattal felnyílt a doboz teteje: az apró párnán egy gyűrű pihent.
– Alice, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?
A lány ledöbbenve nézte, és kiesett a kezéből a Párizsból hozott platánfa levele.
– Tessék? – kérdezte zavartan. Azt hitte, rosszul hallott.
– Azt mondtam, szeretném, ha a feleségem lennél.
Ericet nem lepte meg, hogy a lány válaszként a nyakába borult, és úgy súgott igent a fülébe. Akkor este valóban nem volt Alice Bloomdale-nél boldogabb fiatal nő a világon.


~'~
December huszonnegyedikén izgatottan tűzte hajába az apró mikulásvirággal díszített pántot, és még egyszer megnézte magát a tükörben. Arany színű koktélruhájához vékony, fekete kardigánt vett fel, és fekete szandált. A fülében egy pár gyöngy fülbevaló díszelgett, Eric ajándéka. Vett egy nagy levegőt, és elindult a nappali felé. A karácsonyfa ide volt beállítva, a kandalló mellé, ami meleget ugyan nem, de annál jobb hangulatot teremtett. Eric itt várta, ő pedig boldogan sétált mellé. Csak egy gyors ölelés, és egy kézcsók volt az üdvözlés, Alexander egyébként is paprikás hangulatát még véletlen sem akarták tovább ingerelni. Alig egy perc múlva ő maga is lesétált a kőlépcsőn, és meglehetősen borús tekintettel nézte a csillogó szemű Alice-t. Mára eljutott odáig, hogy azt gondolta, talán mégsem kellett volna mindentől megkímélni, és akkor most egy korabeli fiú állna mellette. Őszintén, ettől sem érezte magát jobban. Végül leért, és feléjük indult.

– Jó estét, Alexander – köszönt a doktor.
– Hasonlóképp. Talán, üljünk le. – Helyet foglaltak a bőrkanapén, Lord Bloomdale pedig velük szemben, egy fotelba ült le.
– Nos, ugyebár beszélni óhajtasz velem? – Eric bólintott. – És gondolom, ennek a beszélgetésnek köze van az én kislányomhoz.
– Igen, jól gondolod. Szeretném megkérni tőled a lányod kezét.

A férfi előbb elsápadt, majd elvörösödött, és végül levegő után kapkodott.
– Mi? Most, ugye, csak viccelsz? Hát nézz már magadra, könyörgöm! Ugye, nem gondolod, hogy hozzád engedem menni a lányom? – A férfi szinte kiabált, és megvetően nézett rájuk, amitől Alice hirtelen felbőszült.
– Apa, én már igent mondtam! – Az apja arcának színe tovább változott, most már rákvörössé kezdett válni.
– Mégis, mikor?
– Két hete, mikor hazajöttem.
– Te céda! Hát nem megkaptál mindent, amíg nem voltál itthon? Hogy tehetted? Hazajössz, és szaladsz hetyegni?
Alexander már üvöltött, és a lány hasonlóképp válaszolt.
– Apa, nem csináltam semmi rosszat! És Eric sem! Miért nem lehet megérteni, hogy szeretem?
– Mert természetellenes! Irracionális! Felháborító, és... és...
Az üvöltözés hirtelen érthetetlen krákogásba fulladt, Alexander arca fura görcsbe rándult. A doktor egy pillanat alatt felismerte, mi történt, és a fotelból félrecsúszó férfi felé lódult
– Alice, azonnal hívj mentőt, apád agyvérzést kapott!

***
Starling szomorúan látta, ahogy Alice letöröl egy könnycseppet.
– Apám ott halt meg, karácsony este, mert nem tudta elfogadni, hogy többé nem vagyok a kicsi, elzárható kincse. Tudja, csak azt sajnálom, hogy veszekedtünk közvetlenül a halála előtt. A mai napig magamat okolom ezért.
– Én... Sajnálom.
Az órájára nézett, és meglepve tapasztalta, hogy délután négy van. Tudta, hogy a történetnek még nincs vége, de innen majdnem fél óra, mire hazaér.
– Ráér holnap? – kérdezte Alice.
– Igen.
– Ha van kedve, innen folytathatjuk. Rendkívül elfáradtam, pedig csak meséltem magának. Nem baj, ha Martha kíséri ki?
– Természetesen, nem. Viszontlátásra, Mrs. Lecter.
– Viszlát, Starling ügynök.
Clarice felállt az asztaltól, és elindult Martha után. Sokáig látta még maga előtt, ahogy a fiatal özvegy könnyes szemmel néz az ablakon túli világra.